Pénteken a hit mellett törtünk lándzsát, Moldova ellen is bízunk töretlen. Ám ezúttal az esélyesség terhe és az elbizakodottság a legnagyobb veszély, így nem érezzük júdásnak magunkat, ha figyelmezünk néhány ördögi részlet'.
Megvertük a svéd', matematikailag még él az esély, de mi következik ebből? A magyar válogatott, minden ellenkező híresztelés ellenére nem játszott jobban az északiaknál, legfeljebb magához képest. Mi több, ha górcső alá vesszük a közelmúlt diadalait, avagy leporoljuk a kapitány félszeg mosolyát, azt láthatjuk, hogy leszámítva a Kiskunfélegyháza lélekszámából válogató San Marinót, senkit sem vertünk meggyőzően. Épp ellenkezőleg, jellemzően küzdünk, mint disznó a jégen, és valahogy begyötörjük az egy különbséget. Nőtt végre egy-két Európa Liga szintű támadónk, végre meg tudjuk büntetni, ha valaki úgy védekezik, ahogy mi szoktunk. Ez rettentően nagy előrelépés. A magyar válogatott ugyan továbbra is egy cingár figura a tömegverekedésben, de már van nála kés. Ha hagyják, használja. És ez jó. Régóta csak a dilettánsok álmodoznak stílusos mezőnyfölényben futballozó meggypiros tizenegyről, aki egy kicsit is tisztában a hazai állomány nívójával, az nem láthat más lehetőséget, mint rombolás és célfutball.
Utolsó kommentek