Hová tűnt a lelkesedés? Miért költözött hirtelen alázatos realizmus a pár napja még győztes taktikáról lózungoló kapitány szavaiba, és főként miért szabadkozik címlapján tervezhetetlen meglepetést emlegetve a mai sportlap. Tegnap még annyit se kérdeztek, hogy "Pardon?!", mikor három nullát vizionált az egész oldalon mosolygó elnöki bajusz. Nagyot fordult a világ. Nemrég Ibrahimovic bokáját szurkáltuk vudu-tűkkel és szinte kicsattantunk az optimizmustól, most pedig hirtelen itt reszketünk egy példátlan balsorstól ritkított kezdővel, túloldalon az elmúlt évtized legjobb svéd válogatottja. Várjuk őket, mint nyúl a kamiont. (Az ellenfél erejét értékelő kitétel amúgy Egervári mai nyilatkozatából származik, valószínű a morált szerette volna emelni vele.)

Hát nem fordítva kéne, földön járva munkálkodni a hétköznapokban, aztán a meccs napján sutba dobni a statisztikákat és hinni, hogy mindent lehet? Nekünk ez volna a természetes. Mi holnap ugyan olyan rútnak fogjuk látni a magyar futballt, mint tegnap, de ettől még ma igenis hiszünk a győzelemben. 

Ma elfelejtjük, hogy egy szervilis bohóc a szövetségi kapitány, aki megkockáztatta, hogy legfontosabb védőink San Marino ellen begyűjtsék az eltiltást jelentő sárgát, aki még mindig nem tette túl magát Szalai nyolc hónappal ezelőtti sérülésén, az esti taktikáról pedig annyit bír mondani, hogy "ha többet lesz nálunk a labda, és sikerül az ellenfél védő harmadában lennünk, akkor elmondhatjuk, hogy sikerült megvalósítanunk az elképzelteket." Hiba is lett volna jobban cizellálni, sokkal fontosabb feladat volt új szellemi vezért keresni Gera helyére. Végül úgy döntött, hogy Hajnal már régóta az.

Ma arra sem gondolunk, hogy hiába nyernénk, attól még a magyar futball továbbra is úgy beteg, ahogy van. A valódi tömegesítésre semmi esély, mert a szakma a múlt századba merevedve várja, hogy nőjön a tehetség magától. És ha nem nő, akkor mindenki hibás, a pláza, a valóságshow, a playstation, vagy az eltűnő Erdért pálya, csak az nem merül fel, hogy változni is lehetne a korral. Persze átlagosan tehetséges százezrekkel megszerettetni a focit sokkal strapásabb, mint várni az új Puskást a válogatón. 

A svédek legyőzésétől nem válna európaibbá a focinkat körülvevő közeg sem, a drukkolás továbbra is egyenlő volna kilencven percnyi cigányozással és továbbra is az afrikai származású játékosokat lemajmozó Mészöly Kálmán maradna a Gyermeklabdarúgó Szövetség tiszteletbeli elnöke. Még ez is mindegy.

Az sem számítana nekünk, hogy diadal esetén másnap ötször annyi példányt adhatna el a labdarúgásunk hanyatlását mindenkor hűen szolgáló nemzeti sport. Az erkölcsi és szakmai szempontoktól örökre mentes lap, amelynek készséges nyelvénél biztosabb iránytű nincs a honi sportpolitikában. 

Ma ez mind nem érdekes. Ma mindezek ellenére is hiszünk benne, hogy a magyar futball még eljuthat valahová egy győzelemmel, ami nem következett semmiből. Holnaptól aztán folytatódhat a szélmalomharc az elkeserítő valósággal. Álmodozni helyettünk, ott lesz a szakma.