Jöhet ide Heynckes vagy bárki, túrót sem ér, amíg nem igazolunk mellé európai közönséget.
Ha csak a nagyot álmodáson múlna a magyar futball sorsa, olyan jók lennénk, hogy magunkkal játszanánk VB döntőt. A kétévente aktuális Waterloo után mindenki tudja mi a baj, és ki a hibás. Természetesen mindig valaki más. A játékos nem kapta meg a képzést, az edző nem kap elég elismerést, a gyerekek meg foci helyett inkább azokba a plázákba járnak, amelyeket a pályák helyére épített a rendszerváltás. Ha pedig az újságírókat vagy a nézőket kérdezik, akkor edzőstül, játékosostul, MLSZ-estül úgy szar az egész, ahogy van.
Minket ez most mind nem érdekel.
Mi ugyanis szakítva a reciklált spanyolviasszal, inkább a közvélemény, illetve a közvéleményt alakítók felelősségéről beszélnénk. Mégiscsak úgy fair, hogyha nem csak a szakmától várunk el önvizsgálatot. Főleg, hogy nincs is különösebb erkölcsi alapunk a számonkéréshez, mivel nem kapunk rosszabb futballt annál, mint amit érdemlünk. Sőt, ebben a mostani történetben mi vagyunk az ostoba tahók, akik fröcsögve pocskondiázunk egy csapatot, amely egyértelműen felülteljesített a selejtezők során. Valamennyi európai harmadik közt miénk a legértéktelenebb keret, még úgy is, hogy a ruszkik Dzsudzsák árát komolytalan magasságokba panamázták. Nincs olyan csoportjában dobogós, aki kevesebbet érne, mint mi. Akkor mégis mire fel az a hatalmas csalódottság?
Mikor vesszük már észre, hogy a magyar futball hiteltelenségében, a játékosok, edzők és vezetők fejében uralkodó zavarban vastagon benne van az úri közönség, és az őt kiszolgáló média sportághoz való hozzáállása? Nem akarunk itt gandhizni, de ideje volna végre magunkba nézni. Ugyanis teljesen el vagyunk tévedve.
Magyarországon a foci a nemzet pszichiátriája. Nálunk a futballtól azt várja a tömeg, hogy elégtételt nyújtson történelmi igazságtalanságokért, és persze az összes személyes sérelemért, amit a szurkoló életében elszenvedett. A meccsre járók jelentős hányada kapásból el sem tudja képzelni, hogy Trianon ne legyen része a lelátói élménynek, a széles nagyközönség meg nem különb hazaárulózik, ha éppen Románia gurít hármat a dermedt meggypirosnak. Hát persze, hogy be voltak szarva a fiúk Bukarestben. Eleve nem nagyon szoktuk megverni az oláhokat sehol, hát még idegenben, és akkor ehhez még pluszban vissza kellene szerezniük Erdélyt.
Miért kell rendre úgy állni meccsekhez, mintha a történelemmel játszanánk visszavágót? A legtöbb játékosunknak már a labda is elég gondot okoz, mi meg itt stresszeljük őket a patologikus rögeszméinkkel. Ahelyett, hogy elborult elmével ez egekig spannoljuk az elvárásokat, nacionalista vehemenciával követelve három pontot és román fejeket, nem lett volna célszerűbb azt kommunikálni a csapat felé, hogy egy csúnya döntetlenre is baromi büszkék lennénk? De ilyesmi persze fel sem merülhet, hiszen ősi ellenség. Oké, éljünk továbbra is a 19. században, de akkor ne csodálkozzunk, hogy a focink is olyan.
És akkor mindehhez még hozzájön legalább ekkora súllyal, hogy hatvan éve volt egy csomó nagyon tehetséges bácsink, akik elbuktak egy vb döntőt. Szomorú, de még ennél is szomorúbb máig azon keseregni, hogy az egész másképp alakul, ha akkor megverjük az NSZK-t.
Azon túl, hogy a magyar közönség betegesen frusztrált, még ráadásul egyáltalán nem is ért a focihoz (tisztelet a kivételnek). Amire az sem lehet mentség, hogy pannon nyelven legutóbb Apáczai Csere János írt értékelhető színvonalon a sportágról. A nagy átlag körülbelül annyit tud a taktikáról, hogy harcolni kell, ha pedig még azt is mellé bírja mondani, hogy "szélen vezetett támadás", már szakértő is valamelyik sporttévében.
Lehetne azon vitatkozni, hogy az igénytelenség szülte-e a mindent alulmúló honi futballmédiát, vagy fordítva, ám a tyúktojás problémánál sokkal fontosabb, hogy idegenül nem beszélő felebarátaink akkor se művelhetnék magukat, ha akarnák. Elég sok sajtótermék van, amely miatt megérdemelnék az újságos standok, hogy felborogassuk őket, de mind közül utcahosszal első a Nemzeti Sport. Lehet vonogatni a vállakat, de ez a mi tükrünk. Ez a seggnyaló bulvárlap, az aktuális széljárások minden rezdülését szolgaian lekövető nyelvcsapásokkal, és a nullánál is kevesebb szakmai nívóval. Vagy a közvetítéseink, amikor egy kisknézyre gerjed az ország, aki - ha rajta múlna - keresztbe rakná fel a kapukat a pályára. De legalább van benne szenvedély. És az jó, mert az mindent eltakar, legyünk bármilyen hülyék vagy hozzá nem értők. Kit érdeklenek olyan taktikai finomságok, hogy ostobaság volt két csatárral felállni, amikor a szpíker feltörő nemzeti lelke kitölti az étert?
P'csába már a szenvedéllyel. Csak buták leszünk tőle és vakok. Például össznépileg kardunkba dőlünk egy 8-1 után, mintha mással még sosem esett volna meg ez a szégyen. És egyetlen okostojásnak sem jön fel, hogy alig két éve egy Arsenal nevű ócska kis gárda is kapott egy nyolcast. Pedig ott nem volt egyetlen osztálynyi különbség sem a két csapat közt, nemhogy magyarhollandnyi.
Az egy-nyolcért ugyanúgy nulla pont jár, mint a null-egyért. Ha győzünk az nagyon jó, de nem leszünk tőle különbek senkinél, ha pedig vesztünk, olyan is volt már. Koncentráljunk a magunk dolgára. Tanítsuk meg a gyereket focizni, ne üvöltözzünk a kölyökmeccseken, fojtsuk el a fajelméleteinket a stadionban, ne várjuk gólokban kompenzációt az eltologatott határokért, a Nemzeti Sport helyett költsünk nyelvtanfolyamra és csavarjuk le a hangot, ha az m1 közvetít.
Nőjünk végre fel.
Utolsó kommentek