Ennyit erről. Ami a mérkőzést illeti, ámultunk és bámultunk. Az első húsz perc még a várható forgatókönyvet követte (Buffon megingásaitól eltekintve), az olaszok támadásban szép dolgokkal próbálkoztak, német labdabirtoklás esetén viszont konstans volt a riadóhelyzet,  még úgy is, hogy Özilék nem játszottak valami jól. Utóbbi megállapítás a mérkőzés egészére vetítve is megállja a helyét, ami viszont a taljánok próbálkozásait illeti, Balo a játékrész második felében alig negyedóra alatt kétszer is becsengetett. Az első annyira váratlan volt, hogy még ő is elmosolyodott, a második meg akkora, hogy szinte követelte az ikonikus gólörömöt. Az impresszív celebrálás ugyanakkor felveti a kérdést, hogy az olasz postások vajon zekéjüket letépve ünnepelnek-e minden bedobott levelet. Csütörtök este óta még ez sem elképzelhetetlen.

Az döntőbe jutást Barwuah két gólján túl annak köszönhetik az olaszok, hogy magukhoz képest sokkal jobban játszottak, mint a germánok. A taljánoknak akkora tudásszintbeli különbséget kellett eltüntetniük, hogy a végeredményt nyugodtan nevezhetjük csodának, amire minden játékos élete végéig büszke lehet. Leszámítva az ajtó-ablak meccslabdákat elpackázó Di Natalét, akit Buffon még a pályán megfojtott volna, ha a németek végül kiegyenlítenek. Jogi Löw viszont már lényegesen kevésbé lehet elégedett magával, mert a kezdőt rettenetesen elmatekozta, sikerült pont a szélekről lekapni a gyors embereket (Reus, Schürrle) és középcsatárnak betenni a pozíciós játékban ügyetlenebb Gomezt (Klose helyett), amivel az első félidőt meg is oldotta az olaszok számára (pár enyhébb lefolyású szívrohamtól eltekintve). A németek tompaságában valószínűleg annak is szerepe volt, hogy látványosan visszafelé sült el a túl sok pihenőnap, főleg azzal a mentális kényelemmel kombinálódva, hogy a portugálok elleni nyitómeccset leszámítva még csak megizzadniuk se kellett nagyon Khediráéknak a győzelmekért. Az olaszok ezzel szemben az első forduló óta túlélő üzemmódban harcolnak a puszta létért, a sikerek hatására pedig a heroizmus éppúgy beépült az alapjátékukba, mint a gyorsa kontrák vagy a zárt védekezés.

A szünet a hitetlenkedés jegyében telt.

A második felvonást roppant erősen kezdte a Reus-szal és Kloséval javított Nationalelf, leginkább csak az tűnt kérdésesnek, hogy a rohamosan érő szépítés után lesz-e idejük berúgni a másodikat. Az olasz drukkerek teljes erőből imádkoztak, míg az Azzurri egyre látványosabban képtelen volt arra, hogy önerőből labdát szerezzen. A tűzoltás viszont ismét nagyon ment, ha pedig mindenki lemaradt, még ott volt Buffon és a szerencse. A kékek csapatmunkájának hatalmas dicsérete, hogy a németek látványos technikai fölénye nem materializálódott több gólhelyzetben. Aztán a hatvanhatodik percben Pirloék egyszerre lefuttattak egy olyan brilliáns kontrát, ami kimaradása ellenére is számottevő opcióvá tette a háromnull lehetőségét. A labdaszerzés továbbra sem merült fel, de az olaszok számára feléledt a remény, hogyha egy jól kifejelt beívelés szerencsésen sajáthoz pattan a középpályán, abból még akármi is lehet. Valószínűnek tetszik, hogy a németek nem úszták volna meg a harmadikat, ha ekkor még mindig pályán van a Cassano-Balotelli kettős. Ezen a ponton vegyük észre, hogy szegény Prandellinek egy olyan Diamanti jelenti az alternatívát Cassano helyére, akit a West Ham egyetlen szezont követően féláron sózott el a Bresciának, idén pedig a Bolognával hódította a középmezőnyt (piaci értéke 3.7 millió €).

Az elmaradt kivégzést követően az utolsó mintegy tíz perc hihetetlen feszültségben telt, érezni lehetett, hogy az első német gólt nagy valószínűséggel perceken belül követné egy második, de csak nem akart megtörni a jég, köszönhetően a De Rossival és Balzarettivel kiegészített juvés védvonalnak és a németek pontatlanságának. Az utolsó percek példátlan ostromát mi sem illusztrálja szebben, minthogy Neuer leghátsó emberként a félpályánál söprögetett.

Végül egy könnyű síppal befújt büntetővel a germánoknak a 91. percben sikerült megkezdeni a felzárkózást, de a maradék kettőben már nem tudtak egyenlíteni. Az olaszok maximálisan megérdemelték a győzelmet, mert felülmúlták önmagukat, míg a németek egy félidőt odadtak ajándékba, a másodikban pedig egyszerűen nem bírtak a vérszagot fogó Azzurrival. Óriási hiba volt Löw részéről, hogy a kezdőcsapattal alkalmazkodni próbált, ahelyett hogy diktált volna, míg Prandelli ismét tökéletesen döntött, amikor maradt négy védőnél és a rombusznál a középpályán. Az olaszok egyéni teljesítmények tekintetében is messze felülmúlták ellenfelüket, akiknél egyedül Khedira játszott átlagon felül, míg az olaszoknál egytől-egyig mindenki masszív teljesítményt tett be a közösbe. Balotellit persze evidens kiemelni, de Cassano is szédületeset játszott (az eredetiség egészen új dimenzióit feszegető NS szerint ő volt a legrosszabb olasz a pályán, erre már tényleg nem tudunk mit mondani). Pirlot említjük még név szerint, aki nem uralta úgy a gyepet, mint Anglia ellen, de kikapcsolni a németek se tudták (tőle indult az első gólt hozó akció), illetve az egész válogatott szimbolizáló Balzarettit, aki önnön korlátain messze túllépve ismét megbirkózott egy nála legalább két számmal nagyobb feladattal.

Ami pedig a döntőt illeti, a hispánok keretéhez képest az olasz válogatott egy szedett-vedett csimbumcirkusz, főleg a padok közti különbség elképesztő (itt Di Natale, Giovinco és Diamanti a kínálat, ott Torres, llorente, Navas, Cazorla és Mata). Nagy kérdés, hogy a kizsigerelt talján kezdő meddig bírja majd erővel az egész Eb-n tilitolizva átsétáló spanyolok ellen. A koreográfiát figyelembe véve, ha a hetvenedik percben nem vezetnek, akkor legfeljebb csak a büntetőkben reménykedhetnek.

A kommentekre reagálva alábbi képpel szeretnénk gátat vetni a parttalan összeesküvéselméleteknek és egyéb sajátos értelmezéseknek. A képből egyrészt ismételten kiderül, hogy nincs kéz, másrészt jól látszik, hogy Gomez és Khedira közel figyel, ahogy az aktuális vadkettő is, takarás pedig nincs. És mégse kalimpál tizenegyesért senki.