Amikor egy reggel a magyar futballrajongó nyugtalan álmából felébredt, szörnyű gondolatok közt találta magát ágyában. A sokkoló felismerés, mint egy hatalmas, kerek, félelmesen csillogó idegen űrhajó bukkant fel horizontján: Mi magyarok nem vagyunk valami tehetséges nép futball szempontjából.

Nem teremtettünk futballra, sőt épp ellenkezőleg, állapította meg a plafont bámulva. Ezt az országot egyoldalú, reménytelen és vak szerelem fűzi a labdarúgáshoz. Folyamatosan kapjuk a kosarakat, mi meg egyre azzal áltatjuk magunkat, hogy az a rengeteg "nem" valójában jól titkolt "igen". De miért? Csak mert volt egyszer egy Aranycsapat? Néha a sivatag is kivirágzik, mégsem nevezzük termőföldnek. Egyébként is gyanús, hogy régmúlt sikereinket főként a magyarosított kisebbségeknek köszönhetjük, meg annak, hogy akkoriban öt számottevő válogatott akadt a világban. Puskás Öcsiben a sváb kromoszómák dolgoztak, a mi génállományunkat sajnos egyértelműen suta mozgáskoordináció és primitív játékintelligencia jellemzi. Lovas életmódtól deformált rüsztünkkel tiszta bravúr, ha egyeneset tudunk rúgni a labdába. Ez pillanatok alatt ki is derült, amint nagyobb lett a nemzetközi verseny. Huszonkilenc éve jártunk világbajnokságon. Eb-n meg negyvenhárom éve. Az utolsó valóban nemzetközi sztárunk negyvenöt éve törte el a lábát, és huszonöt éve nem tudunk nagyobbat mutatni egy Détárinál. Aki azért nem volt egy Litmanen. Ez bizony Albánia és Ciprus szintje. Kínos fehér folt vagyunk az UEFA térképén, meddő, mint az ugar, és fölösleges, mint a vakbél.

Felkelt, és egy túlcukrozott kávé mellett összehúzott egy illusztrációt:

Nem lehetnénk ekkora nullák, ha lenne bármi érzékünk is a dologhoz, summázta a lehangoló látványt magának. A legszomorúbb, hogy az ábra még nekünk kedvez, olyan mintha Izlanddal egy szinten lennénk, miközben nekik a négy nagy bajnokságból háromban van játékosuk, plusz egy csatáruk az Ajaxban. És persze ne feledjük Gudjohnsent, az ő pályájához képest a mi Döménké egy vicc volt. Mindezt háromszázezres lélekszámból hozták össze, meglehetős hidegben. Hát ennyit arról, hogy a mennyiségen múlik, hogy minden azért van, mert nálunk nem fociznak elegen.

Meg persze a másik népszerű magyarázat, hogy rosszak az edzőink, hogy a képzés minősége a felelős. De akkor mi van például George Weah-val, aki felnőtt koráig Libériában nevelkedett, és csak huszonkét évesen igazolt Európába? Annyival jobb utánpótlás működött volna a Young Survivors Claratown vagy a Bongrange Company csapatainál? Ezt senki sem gondolhatja komolyan. Ráadásul manapság a nyugati klubok gyerekként elviszik az ügyesebbjét, még tőlünk is, csak épp a mieinkkel valahogy sosem jutnak semmire. Kölcsön itt, kölcsön ott, aztán jöhetnek vissza lógó orral Diósgyőrbe.

Lehetne még itt ürügyeket keresni, de a helyzet teljesen egyértelmű. A vízilabda, a kajak-kenu vagy a feltalálás megy nekünk, a foci meg nem. Minden, amit a különleges tehetségünkről hittünk, orbitális tévedés volt. Minden, amit erre a hitre építettünk, mehet a kukába. Évtizedek óta siránkozunk, hogy az istennek sem sikerül megtalálni a tehetségeket, hibáztattuk már ezért a kommunistákat, a rendszerváltást, a plázákat és a számítógépet, csak épp erre az egyre nem gondoltunk: hogy nincsenek.

Eszébe jutott, amikor edzőképzésre járt, ahol minden második mondat a kiválasztásról szólt. A tömegesítés, a Bozsik-program, az egész elcseszett stratégia úgy tekint az utánpótlásra, mintha aranyat bányászna. Csak azért integrálunk minél több kölköt a rendszerbe, hogy aztán a nagy részét leselejtezzük. Valaki megmondhatná végre a szakembereknek, hogy ne keressenek tovább. Hamarabb lesz lottóötösük, minthogy kineveljenek valakit, aki talán eljut Lengyelországig.

Hülyíthetjük magunkat, de ha tényleg futballnemzet akarunk lenni, akkor kénytelenek leszünk más célokat találni, mint az eredményesség. Talán építhetnénk inkább arra, hogy ennyi csalódás után még mindig úgy odavagyunk a labdarúgásért. Szeressük a futballt magáért a futballért, és próbáljunk valahogy ezzel a szemlélettel közelíteni a gyerekekhez.

Focizni akkor is az egyik legcsodálatosabb dolog a világon, ha sosem lesz belőlünk Van Basten, de még csak egy Tököli Attila sem. Ehhez persze először el kell sajátítani az alapokat, amire lényegesen többen lennének képesek, ha a magyar edzők nem a tehetséget néznék, hanem a srácokat.

Lelki szemei előtt felsejlett a jövő. Egy országot látott, ahol milliók fociztak boldogan, mert tudtak. Fiúk-lányok, kicsik és nagyok, kövérek és madárcsontúak, ügyetlenek és kevésbé ügyetlenek. Nem, nem úgy mint a profik, de látszott rajtuk, valaki megtanította nekik, hogyan kell passzolni belsővel, milyen egy normális kényszerítő vagy miként kell felvenni a védekező alapállást. Játszottak kispályán és játszottak nagyon. Igen, nagyon, mert ebben az új világban olyanok előtt is nyitva állt a valódi futball, akiktől soha senki nem remélte, hogy egyszer majd rajtuk feszül a meggypiros. Talán még ők maguk sem. Egyszerűen csak meg akartak tanulni focizni, ahogy az emberek megtanulnak síelni vagy teniszezni: a játék öröméért. A közösségért. Azért a semmihez sem hasonlítható érzésért, amikor néha-néha sikerül úgy eltalálni a labdát, hogy a gól olyan természetesen következik belőle, mint mondat végén a pont. Elmosolyodott, most először ezen a különös reggelen.

Aztán felébredt, ezúttal tényleg, és az egészből nem emlékezett semmire.

(Utólagos megjegyzés: a bejegyzés természetesen erre a klasszikusra utal.)