A magyar futball filozófiája egy tévedésen alapul, struktúrája pedig egy végzetesen elavult sportfelfogáson nyugszik, e két tényező halálos kombinációja felelős az elmúlt félszáz év zuhanásáért.

"Miért beteg a magyar futball?" - szól a hazai labdarúgás legközhelyesebb, egyben legidegesítőbb örök kérdése. Közhelyes, mert évtizedek óta kérdés, idegesítő, mert évtizedek óta nincsen rá válasz.

"A pénzhiány, a plázák, a kompúter, a kommunisták..." - jól hangzó külső indok van bőven, apróbb szépséghiba, hogy nálunk szegényebb, fejlettebb vagy kommunistább környékbeliek valahogy mégsem hagyták ki az előző hat világbajnokságot (és 10 EB-t). Legyen ex-varsói vagy tősgyökös kapitalista, Európa legtöbb országában valahogy többen és jobban fociznak, mint Magyarországon. A külső indokok mellett leggyakrabban még a "szakmát" szokás említeni, mint rákfenét, ám ennek vállalhatatlanul alacsony általános színvonala maga is egy szövődmény. Gyilkos és mindennél károsabb szövődmény, de nem maga az alapvető kór. A probléma ennél sokkal mélyebben rejlik. Futballunk ötven éve nem ért el számottevő eredményt, negyedszáz éve pedig semmilyet. A stadionok kiürültek, az igazolt játékosok száma katasztrófálisan alacsony, a rendszeresen, szervezett keretek közt focizó gyerekeké szintén. Edzőink "szakértelme" határainkon túl 100%-osan piacképtelen, a sportágat és a nagyközönséget összekötő média színvonala egyszerűen botrányos. A magyar labdarúgás általános megítélésére csak szalonképtelen jelzők léteznek. Nyugodtan állíthatjuk, hogy mindennel baj van. Valami "ab ovo" nem stimmel idehaza a labdarúgással.

A magyar futball hibás filozófiai alapzaton nyugszik. Amíg ezen nem változtatunk, kitörölhetjük a mindenkori bozsikprogrammal.

A nagy kérdés: miben különbözik a futball minden más sportágtól Magyarországon?

Abban, hogy a közvélekedés szerint autodidakta módon lehet elsajátítani az alapjait, sőt így a szerencsés. A történelem folyamán valahogy belénk ivódott az a tévképzet, hogy a gyerekek számára a focizás magától értetődő tevékenység. Ha a tornatanár kosárlabdát hajít a diákok közé, hogy "nesze, játsszatok!", anélkül, hogy előtte legalább minimális oktatásban részesítené a tanulókat, akkor mindenki szerint hülye. Ha ugyanezt egy focilabdával teszi: általános és elfogadott gyakorlatot követ. Miért? Honnan eredeztethető ez a végtelenül káros szemlélet? A jelenség megértéséhez górjuk cső alá a legismertebb, legalapvetőbb magyar futballmítoszt. A grund.

A magyar futball mítikus bölcsője, amely hősök sorát adta labdarúgásunknak, köztük a valaha volt legnagyobbat: Puskás Ferencet. Ez a mítosz futball-filozófiánk alapköve. Belőle eredeztetjük az Aranycsapatot és a magyaros stílust, amely örökre megváltoztatta a világfutball fejlődését, egyben azóta is elérhetetlen ideálként él tovább minden magyar focibarát szívében. Legyen szó nálunk bármikor labdarúgásunk általános állapotáról, legfőbb tényezőként bizonyosan említésre kerül a grund, vagy annak hiánya. Ha pedig a jövőről esik szó, akkor tereken-udvarokon, vagy éppen az OLLÉ program pályáin labdázó gyerekcsapatokat vízionálunk. Ezekből az előszobákból, vagy keltetőkből aztán, ahogy az Puskásék, de még Nyilasiék idején is szokásos volt, már az utcai játékban pallérozódott srácok kerülnek a klubokhoz.

A baj csak az, hogy rosszul olvasssuk a grund-mítoszt. (Most nem egyes emberek sporttörténeti ismereteiről, hanem az általános közfelfogásról beszélünk.)

Köztudat szerint kis Purczeld és barátai addig rúgták a rongylasztit nap nap után, mígnem világsztárokká nemesedtek a kispesti porban. A játékot pedig úgy tanulták meg (ha ez a kérdés egyáltalán felmerül), hogy a kor klasszisait utánozták. Mindehhez még adjuk hozzá, hogy mi magyarok ugyebár őrülten tehetséges egy nép vagyunk, plusz a csillagok együttállása, és voilá, itt áll előttünk a futballtörténelem legjobb csatára, meg az aranycsapat.

Hiába közismert tény, az valahogy teljesen ki szokott felejtődni az egyenletből, hogy id. Puskás fociedző volt. Aki nem csak nézte, de figyelte és tanította gyermekét, sőt a kis Cucut meg egy pár többi kölköt is. Márpedig ez a körülmény egyáltalán nem mellékes: Puskás Ferenc fiatal korában apukája szakértő segítségével tanult focizni, a Kispest kölyökcsapatában. Nem csak magától, nem csak a többi sráctól, nem csak a kor klasszisait utánozva. Puskás klasszissá válásában a végtelen rongylabdázás mellett döntő szerepe volt a szülői irányításnak, illetve annak, hogy a korabeli gyakorlatot fényévekkel megelőzve már serdülőként a felnőttekkel készülhetett az egyik legjobb magyar csapatnál (hamis igazolással). Mindebből pedig az következik, hogy még az ő esetében sem csak – a tegyük hozzá, sváb - géneken múlt minden, de legalább annyira a melléjük kapott apán is.

A máig remegő ajkakkal emlegetett grund tehát már az ötvenes években sem volt egymagában megoldás. Ehhez képest most 2012-t írunk, és a jövőkép arról szól, hogy Kovács Feri bácsi gyorshívja Felcsútot, ha a péró szélén egy tehetséges purdét lát.

Meggyőződésünk, hogy a magyar foci hanyatlása nagy mértékben eredeteztethető a romantizáló, kiválasztottságot hangsúlyozó futballfelfogásból. Nálunk a futballra születni kell, a szakma pedig ott kezdődik, hogy megtaláljuk a tehetségeket. Akik csak úgy lesznek. A magyar edző a jövő sztárját szeretné kinevelni, ahelyett, hogy a jelen gyerekét tanítaná meg focizni. Akkor is, ha nem tehetséges.

Nyilvánvaló, hogy a nincstelen ötvenes években kevesebb múlt a kívülről jövő impulzuson, más szórakozás nem lévén az is próbálkozott lelkesen, akit nem inspirált a környezet vagy nem volt égreszólóan ügyes. Lehet átkozni a korcs időket, hogy manapság már nem a mezténláb labdázás a szórakozás egyetlen elérhető formája az ifjúság számára, de ettől még nem fognak többen focizni. A tömegesítéshez arra volna szükség, hogy a gyerekek vélt vagy valós tehetségüktől függetlenül megfelelő segítséget és támogatást kapjanak, legalább az első lépéseikhez. Hogy megszeressék a sportágat, és eszük ágába se jusson egyéb tevékenységekre fecsérelni legszebb éveiket, mint futballozásra.

Na ez az, amit a hazai futballszakma sosem volt képes felfogni. Helyette belefagyott egy olyan versenysport centrikus szemléletmódba, amely már a Kádárizmus alkonyán sem számított modernnek, a rendszerváltás óta pedig maga a métely. Tovább tetézi a bajt, hogy a leépülés évtizedei alatt a futballista apukák szépen elfogytak. Mindez pedig azt jelenti, hogy az átlagos magyar gyerek nem tanul meg focizni senkitől. Sem az edzőtől, mert ő csak akkor foglalkozik vele érdemben, ha már nyolcévesen is üvölt róla, hogy Illés Béla reinkarnációja, sem az apjától, mert ő sem tud, sem a tornatanártól, mert ő az általános felfogást követve nem tartja tanítandó tevékenységnek a labdarúgást (bezzeg a szekrényugrás).

Így pedig az átlagos magyar gyerekből nem lesz focista, se jó, se rossz. Amire persze a honi közeg megvonja a vállát, mondván "nem kár érte, az NB2-höz is tehetségtelen volt". Aztán, ha egyszer felnő, apa lesz belőle, és teniszezni vagy kosárlabdázni íratja be fiát, az új Albert Flóriánt, akkor mindenki fogja a fejét.

Kedves magyar futball, felejtsük végre el azt a nyomorult grundot. A csodálatos téglalap, amelyen maguktól teremnek a tehetségek, egyszerűen nem létezik. Volt valami hasonló, de az se volt olyan, mint amilyennek most nosztalgiázzuk, ráadásul mindez irtóztató régen történt. A jelenhez pedig semmi, de semmi köze. A jelenben minden egyes focizó kölökért tenni kell, különben nem fog focizni. Lehet, hogy kiábrándítóan hangzik, de ennyire egyszerű.

Ez volna a kezdet.

(folyt. köv.)