Véget ért a csodák vébéje, ahogy a végig remeklő Gundi mondta a döntő után, mintha addig nem arról szólt volna minden, hogy ő mennyire unja ezt az egészet.

Pedig tény, hogy egy szép és nagy világbajnokságot láttunk, rengeteg lélegzetelállító meccsel, helyenként heroikus küzdelemmel, zseniális gólokkal, sokszínű és vidám közönséggel, karneváli hangulatban stb.

Nagy kár, hogy Magyarországon mindezt úgy sikerült tálalni, hogy Szanyó Károly idülten fanyalog az m1 stúdiójában, a közvetítések pedig a számadatok cunamija mellett arról szólnak, jó-e az adott meccs, vagy rossz. (Az egyéb sportágakon, esetleg roppant színvonalas televíziós vetélkedőkön edződött, nagy hozzáértésű riportereink szerint.)

Ehhez képest az igazi futballdrukkerek szó szerint visítoztak a képernyők előtt, mert hogy máshogy lehetett volna kibírni a hollandok spanyolok ellen bemutatott csodafutballját, vagy akár azt a küzdelmet, amit a szerényebb képességű Svájc bemutatott az argentinok ellen - majdnem sikerrel. De mondhatnánk Algéria szinte tökéletes meccsét a németekkel szemben, hogy a HIBÁTLAN costa rica-i védekezésről már ne is beszéljünk. Vagy említsük, ahogy Messi elkezdte újra élvezni a focit, és legalábbis az utolsó két meccsig úgy ficánkolt mint “régen”? Esetleg emeljük ki a csodálatos, félelmet nem ismerő ghánai játékosokat, akik különösebb taktika nélkül is szétfutották a szerencsés németeket (2-2)? Vagy az atombelgák, akiknél gyakorlatilag nincs gyenge pont, emellett olyan magabiztosak, mintha legalább egy jó 30 közeli generáció lenne? És akkor még nem szóltunk a varázslatos Mexikóról vagy a fergeteges kolumbiaiakról… és Chile!! Na meg az amerikaiak, akik bárkivel csináltak egy óriási meccset. Hát ebből tényleg azt kellett folyton leszűrni, hogy monoton nyavalygunk?

Végül aztán megérdemelt és jó lelkiismerettel ünnepelhető német siker született, ami egy vébén kapásból nagy eredmény. Nem volt jelentősebb igazságtalanság (szerintünk Robbennek meg lehetett adni a tizenegyest Mexikó ellen, a horvátok meg csak ne hőzöngjenek), minden csapat megkapta az esélyt, kivéve egyet (erről később szólunk). A legszánalmasabb gárda egyértelműen a brazil volt, ami óriási meglepetés, hiszen minden más ország szurkolója titkon egy kis szimpátiával gondolt rájuk, és úgy volt vele, ha ők nyerik, azért az se lenne nagy kár. Hát micsoda kár lett volna! Felejtsük el az 1-7-et, de a folyamatos alattomos játék, a fair play totális figyelmen kívül hagyása, a túlpörgés, az állandó színház és reklamálás nagyon kiábrándító volt. Egyben tökéletesen mutatta, hogy mit tesz az irreális, elviselhetetlen nyomás egy csapattal. A végén szépen össze is dőlt a kártyavár.

Ha már a durva braziloknál tartunk, a FIFA megint belenyúlt egy kicsit a világbajnokság alakulásába, mégpedig kifejezetten elítélendő módon. A kieséses körben ugyanis összesen egy (!) kiállítás volt (a costa rica-i Duarte a görögök ellen), ami elég meghökkentő adat és nagyban befolyásolta a végkimenetelt. (2002-ben és 2010-ben négy-négy korai zuhanyzó volt ebben a szakaszban, 2010-ben pedig kilenc, köszönhetően a legendás holland-portugálnak). A látottak ismeretében azt a magyarázatot feltétlen kizárnánk, hogy a csapatok kisasszonyfutballal reagáltak az egyre növekvő tétre. Pusztán találgatás a részünkről, hogy a háttérben az az irányelv állhatott, ne a bírók döntsék el a meccset, mondjuk egy korán kiosztott pirossal. Ebből aztán majdnem totális káosz lett. Nem fogjuk sorba szedni, hány könyöklés és agyrázkódás maradt megtorlatlan, vagy éppen talp a sípcsontba, de egy meccs alapvetően torzult. Ez pedig a Brazília-Kolumbia. Kolumbiával ugyanis csúnyán elbántak, vagy legalábbis elbánt a spanyol bíró, aki érthetetlen nagyvonalúsággal engedett teret a brazilok kíméletlen játékstílusának. Gyönyörűen hagyta, hogy a házigazdák szétfaultolják a meccset, így a kolumbiaiak nem tudták megvalósítani a lendületes, szélsőhátvéd-felfutós, kényszerítőkre és James csodapasszaira épülő taktikájukat. Főként, hogy a kis tízest a kanáriba bújt szambafocisták módszeresen körbe rugdalták a gyepen. Összesen 54 szabálytalanság került lefújásra a mérkőzésen, miközben az első lapra a 64-ik percig kellett várni. Idővel persze a kolumbiaiak is felvették a kesztyűt (elvégre dél-amerikai belharc), aminek aztán Neymar itta meg a levét, ám végeredményben az ő sérülése is a játékvezetői mentalitás számlájára írható.

Belejőve a bírózásba, említsük meg a döntőt is, ahol Agüerót és az amúgy fantasztikusan játszó Mascheranót is ki kellett volna állítani. Vagy éppen Thiago Silva is elkerülte a pirosat egy máig érthetetlen szabálytalansággal a bronzmeccsen. Aztán eszünkbe jut még (bárcsak ne jutna) Onazi eltört lába a franciák ellen (Matuidi csak sárga), szóval ez egy nagyon nem jó irány és minket speciel nem érdekel, hogy egy korai pirossal idejekorán eldől a meccs, és a végén Mourinho nyavalyog, mert ha az alattomosság nincs kellően megtorolva abból még több csúnya sérülés lesz.

(Lehet, hogy azoknak van igaza, akik szerint érdemes lenne megfontolni valamilyen átmeneti büntetés bevezetését a sárga és a piros lap közé? Úgy tűnik a jelenlegi rendszerben túlságosan- és indokolatlanul nagy felelősség hárul a bírókra. Miért kell például egy átlagos kezezés miatt második sárgára végleg kiállítani valakit? Talán tényleg be lehetne vezetni egy köztes, például 30 perces kiállítást a kisebb kihágásokra. Kérdőjel persze rengeteg.)

A teljesség igénye nélkül még megemeljük kalapunk a hat éve trónon lévő spanyol válogatott előtt, akik tényleg uralták a világfutballt, de azért istentelen jó volt őket látni úgy igazán jól elverve. Annyira megérdemelték már az összes mázlis, tizenegyeses, hosszabbításos, kiszenvedett sikerük után, hogy végre megkapják, ami nekik jár. KÖSZÖNJÜK LOUIS! Aztán térjünk ki az olaszokra, akik megmutatták, hogy milyen volt úgy 10-20 évvel ezelőtt egy rossz, motiválatlan európai válogatott. És még így is sikerült elkaszálniuk az amúgy szinte ígéretesnek tűnő angolokat, akiket nagy szerencsével vertek az első meccsen. Az angolok kivételesen tényleg nem tűntek reménytelennek, csak kellett volna egy olyan csatár, akinek pazar technikai repertoárjából nem hiányzik a góllövés. No meg valaki, aki összefogja a védelmet. Ettől a harmatgyönge Uruguaytól kikapni mondjuk, amellett hogy peches volt, még ciki is. Apropó Uruguay! Az álargentinok Görögországgal karöltve messze a két legfelháborítóbb csapat volt a vébén. Mindketten leginkább a futball tönkretételében voltak érdekeltek, hogy végül valami ócska trükkel bezsebeljék a győzelmet. Ezzel el is nyerték megvetésünket.

Biztos kihagytunk még egy csomó mindent, ami szót érdemelt volna, de a negatívumok így is bőven felülreprezentáltak összefoglalónkban, a pozitívumokról meg minek ömlengjünk oldalakat, amikor mindenki látta, amit látott, ráadásul a végén győzött az igazság. Hogy valami újszerű tanulságot is levonhassunk: szinte axiomatikus jelleggel esett ki minden olyan csapat, amelyik képtelen volt kinyíló ellenfelének beverni az adódó masszívan létszámelőnyös kontrát. Ghána (a németek ellen), Mexikó (Hollandia), Chile (Brazília), Kolumbia (Brazília), Görögország (Costa Rica) jut most így hirtelen eszünkbe, nekik mind sikerült elpocsékolni egy legalább négy-, de inkább öt-a-kettőre vezetett ellencsapást. Ezzel szemben a szakmányban kihagyott helyzetek klasszikus bosszújának csak Anglia (Olaszország) és Ghána (USA) esett látványosan áldozatul. Végezetül, a futball istenei a filozofálgatásra is adtak muníciót, például, hogy tényleg akkora szerencse volt-e Brazíliának Pinilla kifelé pattanó kapufája Chile ellen vagy a megnyert büntetőpárbaj, mármint így az 1-7 és 0-3 ismeretében.

Mi mindenesetre köszönjük ezt a remek vébét a sorsnak, a brazil népnek és persze valamennyi résztvevőnek. Most egy kicsit depressziósak vagyunk, de legalább van idő foglalkozni a szeretteinkkel, kivenni a részünket a családi feladatokból, megszerelni a fregolit, lenyírni a füvet vagy elhozni a gyereket az oviból (szegénykém már négy hete várja).

Auf Wiedersehen világbajnokság! Hiányozni fogsz, főleg, hogy következő kettőt olyan hangulatos országokban rendezik majd belőled, mint Oroszország és Katar. De legalább az anyagi helyzetünk nem katasztrofális.