Nem várt öröm, hogy maradt némi remény, bár kicsit olyan, mint spiccesen hazatérve találni még a negyednapos pörköltből. Nehéz ellenállni, de azért csak ésszel.
Egervári válogatottja 1% csárdásfutballal (értsd csibészes-magyaros) és 99% fegyelmezett rombolással kicsikarta, hogy szeptemberre is lehet a szurkolónak jövőképe.
Itt álljunk is rögvest meg egy hosszabb lélegzetre, ugyanis szerintünk teljesen felesleges bárki normális magyar futballbarátot azzal hitegetni, hogy ez a válogatott az "ötletes, kreatív, velünk született stb." nagy magyar focimitológiai humbug révén tartana ott, ahol. Hát nem, helyenként sikeredik ugyan néhány piruett, de alapvetően küzdünk, mint disznó a jégen. És ezt nem kéne szégyellni, mert kis ország vagyunk, ahol kevesen fociznak, és ők is alulképzett és alulmotivált edzők keze alatt, eközben bajnokságunk akár csak közvetlen szomszédainkhoz képest is a leggyengébb, az elitligákban pedig legfeljebb sporadikusan találkozni játékosainkkal.
Hatalmas dolog, hogy Románia és Törökország is szenvedett ellenünk. Hatalmas dolog, hogy képesek voltunk rossz fényt vetni rájuk. Mindkét csapat erősebb, mint a miénk, és mindkettő egyformán szarul mutatott, amikor velünk játszott. Ez nem az eredmények inflálása, hanem maga a legnagyobb siker. Miben bízhatunk másban, mint a csapategységben és a tudatosságban?
Épp annyi kvalitásunk van, hogy bünteni tudjunk egy rossz helyen eladott labdát, egy hanyagul levédekezett kontratámadást, amúgy az egyetlen dolgot tesszük, amit tehetünk: csúszunk-mászunk becsülettel, nagy szervezettségben.
Ha nem klasszisokkal jobb csapattal játszik az Egervári-féle válogatott, rendszerint meg tudja akadályozni, hogy az ellenfél egy-az-egy elleni játékra bontsa le támadásait. Mert akkor baj van. Gatyába rázott csapatvédekezés és a rögzített helyzetek, ezek a mi igazi erősségeink, plusz néha egész fenyegetőek a kontrák. Hát nem éppen ez szerepel a "magyaros stílus" mellett a közhelyszótárban. Azzal legfeljebb San Marino ellen próbálkozhatunk, ami árnyékboksz kategória.
Ebben a válogatottban akad elég minőség, hogy erősebb együttesek ellen se alapból egy keserves null-null legyen az álmok netovábbja (vesd össze Csank-csapat). Több a potenciálunk a gólszerzésre, mint korábban, de a meccseinket továbbra is az határozza meg, hány elkeserítő gólt kapunk hátul. Mint mondjuk a román, amelyet mindenki elkerülhetőnek tart, pedig csak akkor kerülhettük volna el, ha például Mészáros jobb játékos lenne. És Mari néni meg a villamos.
Lehet vitakozni azon, egyénileg mire hivatott ez a csapat, de alapvetően vízzel főzünk. Van egy Dzsudzsink, aki príma "szegényember Ronaldója" lehetett volna valami európaligás babérokra pályázó nevesebb klubban, de annyira túlárazta magát, hogy már csak pénzmosásból viheti el bárki. Szalaiból - merjünk nagyot álmodni - legeslegideálisabb esetben 15-20 milla közti ék válhat egy élbajnokság BL-lel kacérkodó csapatában. Gyönyörű lenne, egy klasszis center, pont amilyen a célfutballunkhoz kell. Már csak jobban kéne sáfárkodni a kapu előtt. A többiek viszont, bocsánat az egykalapért, de a "minden bokorban terem" kategória.
Nem szentírás, de tessék megnézni a transfermarkt. A válogatott elképzeléseibe beleférő játékosok közül (de szépen fogalmaztunk...) a következő legértékesebb spílerünk nincs kétmillió euró. A szlovák keretben a 11. legdrágább kerül ennyibe. Az osztrákban és románban a 15. (népes holtversenyben), szerbeknél a 16., ukránoknál a 19., horvátoknál meg kívül a húszon. Persze, a magyar bajnokság devalvál, és egy-két srác ára megugorhat, sőt meg is fog (Bogdán, Varga), de azt azért ordas túlzás lenne feltételezni, hogy ez a generáció gyökeresen fel fogja borítani az erőviszonyokat.
Ha szkeptikusak vagyunk, még az sem egyértelmű, hogy az elmúlt évet tekintve beszélhetünk-e összeségében fejlődésről. Ahányan előreléptek, legalább annyian vissza. Nem a válogatottat alkotó játékosok lettek jobbak, hanem a válogatott.
Mindezt csak azért szükséges tisztázni, mert sokan sokféle hülyeséget bírnak belelátni a megszerzett pontokba, ahelyett, hogy azért becsülnék meg ezt a gárdát, amiért igazán lehet. Az eredményességéért. Hogy végre konzekvensen jobb eredményekre vagyunk képesek, mint az alapanyagból következne. Legmélyebb tiszteletünk Egervári Sándornak, hogy minden megtévesztő stíljegye ellenére maximálisan realista a mágnestáblánál. És persze a játékosoknak, hogy partnerek ebben. A semleges nézők pedig le vannak ejtve.
Ami a kilátásokat illeti: a harmadik hely csodálatos eredmény, a második világszenzáció lenne, és még akkor se jutnánk ki a vébére, mert elgázolna valami mamut a pótselejtezőben. Arról a mélyen elhallgatott titokról meg inkább ne is beszéljünk, hogy bőven lehetünk mi is az a szerencsétlen, aki legrosszabb csoportmásodikként oda se kerül.
Utolsó kommentek