Hétvége az abszurd szenzációk jegyében telt, többek közt lebuktak a Da Silva ikrek, Owen verekedni próbált, Gerrardot az év angol játékosának választották, és ha ez mind nem volna elég, a 'sznob indokínai tagozata szombat éjjel Fulham drukkernek álcázva osztotta a vietnami kábeltévén.

Meredek? Hát még ha hozzátesszük, hogy a helyi idő szerint hajnali félegyes kezdésig egy négyórás sörözésen, egy előholdújévi vacsorán és egy Reggae Partyn kellett átverekednünk magunkat. Felvétel nincs, de higgyék el, hogy még így is sokkal okosabbak voltunk, mint Sallói Urbány. Hogy miként, és miért éppen Fulham szurkolóként kerültünk a miért éppen vietnami stúdióba, az majd a memoárunkból kiderül (tessék már most felírni, jövő karácsonykor dedikálunk a Libriben). Ami magát a mérkőzést illeti, az első félidő kifejezetten szórakoztatóra sikerült, koronázva az áramszünettel, amely a VTC-3 hazájában viszonylag hétköznapi jelenség, a Premier League-ben viszont annál egzotikusabbnak számít. A londoni villanyszerelők aztán valamivel gyorsabban úrrá lettek a problémán, mint egykoron kollégáik a Hungária Körúton (ó, az az örök "mi lett volna ha" a Rosenborg ellen), mi pedig a szünetben nagy bátran kijelenthettük - megkímélve az őslakosságot a roppant izgalmas magyar vonatkozástól -, hogyha a United továbbra is marad a kapufáknál, akkor az Evans-De Gea tengelynek hála ebből még bármi is leeshet. De a folytatásban csak a színvonal esett, mellé néhány kihagyott helyzet a falusiaktól, meg egy szépen megnézett bal alsó Rooneytól, ami el is döntötte e mérkőzést (és talán a bajnokságot is, tekintettel a City újabb botlására). Nekünk pedig nem maradt más dolgunk, mint némi redőket produkálva úgy tenni, mintha tényleg szívünkbe markolt volna a kifejlet (ahogy a főnök is szokta, ha nem futballról kérdezi a híradó).

A világfutball szempontjából persze mindennél - még az áramszünetnél is - sokkal jelentősebb esemény, hogy a mérkőzésen végre egyértelműen bebizonyosodott, Rafael és Fabio Da Silva csereszabatosan bánnak identitásukkal. Persze ez csak a legnaívabb embertársainknak okozott sokkszerű meglepetést, ismerik a fajtát, aki elhiszi, hogy az amerikaiak tényleg jártak a holdon, és nem tudja, hogy Európa történelméből kiloptak kétszáz évet. Most viszont megdönthetlen felvétel igazolja, amit mi már régóta sejtettünk: a brazil ikerpár arcátlanul kihasználja egypetéjűségét, és alkalmanként egymás helyett játszik. Természetesen ez is Sir Ferguson ördögi agyából pattant ki egykor. Szünetben az ikrek elmennek vécére, aztán a második félidőben a nullkilométeres Da Silva fut ki a tesó által összeizzadt mezben a pályára. Utólag rekonstruálva nyilvánvaló, hogy Fabio/Rafael-nek azért kellett meglepetésszerűen a QPR-ba igazolnia, mert a szövetség tudomást szerezvén a dologról erre kötelezte a feleket, a nagyobb botrány elkerülése végett. Azóta pusztán testvéri szereteből kavarnak, bentmaradásért vagy bajnoki címért focizni mégse ugyanaz a kávéház. Ahogy az az életben és a Colombóban lenni szokott, a tökéletes bűntény végül a jónál is jobb alibi banánhéján csúszott el, egészen pontosan a saját névre gyártatott csukán. "Ja és még valami, kedves Rafael, egyszerűen nem megy ki a fejemből, miként vehette fel véletlenül a testvére cipőjét, amit egy másik csapat öltözőjében tartanak?"

A krimi mellett bohózattal is szolgált a szigetország bőven. Benitez feje például megért egy szívből jövő kacajt, midőn a télen kétmillióért behúzott Moussa Sissoko (23) beverte a győztest (Newcastle-Chelsea 3-2). A duplázó francia középpályás eggyel közelebb lökte Rafát a szakadékhoz, amiért tulajdonképpen végtelen hálát érdemel a Chelsea híveitől.

A liga furcsa párjának randevúján Wenger fennkölt Arsenalja Pulis darabolós Stoke-ját fogadta, és nyert jogosan egy megpattanó Podolskival, amely találatot egyébként csak nagy nehezen sikerült megadnia a játékvezetőnek, aki valahogy lemarad a lesszabály evolúciójának utóbbi évtizedéről. De ez annyira nem meglepő a legrosszabb bírók hazájában, ahogy Shawcross menetrendszerűen elmaradó piroslapja sem egy telitalpas herébe csúszásért. Arra viszont már szalad a szemöldök, ha Michael Owen verekedni próbál. Mintha a porcelánbolt támadna az elefántnak. Csak a jóisten tudja, hogy miként nem tört darabokra a keze, és húzódott meg három különböző testrészén egyszerre. De tényleg, mivé lesz a világ? Előbb Messi megvárja Arbeolát a parkolóban, majd Owen hónaljon bokszolja Artetát... Ki vadul meg legközelebb? Giovinco a Fiorentina ellen leterít valakit egy körívessel?

Magunk sem hinnénk, ha nem lenne hivatalos a forrás, de kedvenc angoljaink még erre is rá tudtak dobni egy monumentális lapáttal. Azt képzeljék el, hogy az FA szavazásán Steven Gerrardot választották meg az év angol labdarúgójának. Igen, mi is azt hittük rögtön, hogy valami régi linkre nyomtunk véletlen, de nem, 2012-ről van szó. Állítólag azért, mert nagyon jó Európa-bajnoksága volt (adott három gólpasszt), illetve nagyszerűen muzsikál az idei Poolban. Amely amúgy a hetedik pozícióban virít, alig 26 pontra az éltől és 9-re a negyedik BL-helytől. Továbbá még nem vert meg nála előrébb álló csapatot, viszont nemrég otthon is képes volt kikapni a kieső Aston Villától. Kapitány, kapitányom. Persze most igazságtalanok vagyunk, mert Stevie G a korához képest valóban elismerésre méltót nyújtott az elmúlt naptáriban (a City elleni vasárnapi iksz alkalmával meg kifejezetten), és még az is lehet, hogy tényleg nem akadt nála jobbat produkáló benszülött Albionban (bár Ashley Cole nekünk úgy tűnt). Na de akkor mégis mit mond el mindez az angol utánpótlás állapotáról? Mi lesz, ha idén Rooney ismét lesérül néhány hónapra, Gerrardból meg kifogy szufla? Megszavazzák posztumusz Sir Stanley Matthews-t? (A válasz persze az, hogy Danny Welbeck, ha csak el nem viszi a Shawcross.)

Búcsúzóul egy ballonkabátos kérdés mindazokhoz, akik nem értik mi bajunk az angol bíráskodással. Önök szerint mennyire reális, hogy a legtöbb lapot begyűjtő EPL csapat - naná, hogy a Stoke - a mimóza 40-ik helyen szerénykedik az európai top-ligák keménységi listáján?

Amíg ezen gondolkodnak, mi megyünk, és kinyomozzuk tényleg Polekszics adott-e el 700 meccset a szingapúriaknak.