A hispán vetélkedés elefántok harcát idézte a porcelánboltban. A két behemót a csata hevében mindenkit letarolt, aki az útjába került. Lassan elül a por, a padlót eltiport népek és törött rekordok borítják. Egy egész mezőny volt rosszkor rossz helyen.

Utólag leszögezhetjük: példátlan, hosszú ideig megdönthetetlennek tűnő csúcsok éve volt ez a spanyol bajnokságban, olyan párharc egyéni- és csapatszinten, amelyben a tökéletességre törekvés és egymás túlszárnyalásának mindent elsöprő vágya a lehető leglátványosabb formában jelenik meg. Amikor a régi idők focijáról beszélünk, sokszor felemlegetjük, hogy akkoriban könnyű volt annyi gólt rúgni, vagy olyan gólátlagot hozni, hiszen nem volt még akkora iram és a színvonal is jóval lejjebb. Hát, ezek szerint Spanyolországba kicsit visszaköltözött a régi idők focija, hiszen a két óriás soha nem látott módon iskolázta le a többieket. Ráadásul nem valami hagyma csapatokról van szó, hiszen az Európa Ligában a legjobb négy között három spanyol is szerepelt.

A Real Madrid 100 szerzett pontja kapásból elég durva, a nagy bajnokságok történetében abszolút rekord. Persze a három pontos rendszer nem túl régi, és ez a rekord még így is csak épphogy az, hiszen a Barcelona két éve 99 ponttal, tavaly pedig 96-tal nyert. De a 100 még ezeknél is több. Ebben a szezonban a Real letudott egy 10, egy 11 majd egy 7 meccses győzelmi szériát. Még az idei pontzuhatagnál is beszédesebb azonban, ha az elmúlt három szezon termését viszonyítjuk. Ebben a versenyben is a Real végezne az élen 288-286 arányban. Döbbenetes számok. Csak a miheztartás végett: az összesített dobogó harmadik helyén álló Valenciának 203 pontja van, ami azt jelenti, hogy nekik még jövőre sem lesz ennyi.

Aztán itt van egy másik csekélység. A Real Madrid 121 gólt szerzett (meccsenként 3,1), amivel szintén lerombolták a meglévő rekordot (ők tartották 107 góllal, még 1989/90-es szezonból). Ez azért is érdekes, mert az elmúlt évek csoda Barcája hiába ostromolta, nem tudta megdönteni ezt csúcsot. Ehhez kapcsolódik, hogy a Madrid relatív kevés gólt kapott, a gólarányuk ezért +89 (!), amely szintén fényévekkel jobb, mint a Barca által eddig tartott +74. Nem kockáztatunk nagyot, ha azt mondjuk: ezek a csúcsok is hosszú ideig megdönthetetlenek lesznek.

Kicsit a számokon túllépve, e történelmi siker egyértelmű letéteményese Jose Mourinho, aki a rendelkezésére álló már-már példátlanul erős keretből a maximumot volt képes kihozni hétről hétre. Legyen akármilyen agresszív, ellenszenves figura, borzasztó erős egyéniség, aki bármilyen nyegle sztárt motiválni tud. Remélhetőleg az idei hatalomátvétel után megszűnik ez az őrületes, Barcelonával szemben folytatott agresszió-hadjárat, és a sport szelleme újra beköltözik a madridi fejekbe felváltva a háborús eszméket.

Ezen túlmenően szakmailag is lenyűgöző, amit a Madrid támadásban mutatott, hiszen a 121 szerzett találat körülbelül azt jelenti, hogy akkor lőttek gólt, amikor akartak. Ők a legjobbak a gyorsan lefutatott támadásokban, elképesztő sebességgel tudnak játszani, ennek központi eleme a német Mesut Özil, aki tökéletesen „finomítja” a játékot. További „mellékszereplők”, akikről kötelező szólni, a két csatár Benzema és Higuain. Előbbi 21, utóbbi 22 góllal jeleskedett, ami főleg annak fényében kiemelkedő, hogy előbbi 2200 percet, utóbbi mindössze 1700 percet játszott, és egyikük sem lőtt tizenegyest. Összehasonlításul Ronaldo 3300 perc alatt szorgoskodta össze a 46 gólját, melyből 12 büntető volt.

Most pedig elérkeztünk az igazán elképesztő teljesítményekhez, ez pedig a Messi-Ronaldo párharc. Egyértelműen abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy szeretett sportágunkban a világ két legjobb játékosa egyszerre van a karrierje csúcsán, és nem sérültek, nem zavarja meg őket a siker, a hölgyek csábítása stb.

Elsőként is azt kellene valahogy felfogni, hogy Lionel Messi 37 meccsen szerzett 50 gólt. Aztán pedig melléje rakni, hogy ugyanabban a szezonban, ugyanabban a bajnokságban még egy játékos 46 gólig jutott. Az annyi, mint 96. Belföldi viszonyítás gyanánt ismét előkapjuk mérőpálcánkat, a bajnokságban bronzérmes, EL-ben elődöntős Valenciát, és azt olvashatjuk le róla, hogy ők összesen 59 gólt szereztek a szezonban. Az egész csapat. Ami a komplett mezőnyt illeti, tizenhárom gárda még addig sem jutott, mint Messi egyedül (Ronaldo nyolcat előz). Miközben tehát a két félisten rajongói mindennek elmondják a másikat, lassan észre lehetne venni, hogy Leo és Cé hihetetlen mértékben inspirálják egymást.

Tudjuk, nem egyszerű feldolgozni ezt a rengeteg számot, és nyilván mindenki kvázi tudomásul veszi, hogy „hát nyert a Real”, de mi azért szeretnénk még egyszer kihangsúlyozni, hogy történelmi jelentőségű spanyol bajnokságot láttunk az idén. Messi emellett persze minden idők legjobb Barcelona góllövője lett, többek közt a szezonban szerzett nyolc (NYOLC) mesterhármasának köszönhetően. Ezt se döntik meg egy ideig. És végezetül itt van még ugyebár a rekordok rekordja, az egyetlen szezonban szerzett összes gólok száma, ami nem kevesebb, mint 73 (hetvenhárom). Unokáink is látni fogják.

A helyzet iróniája, hogy egyik csapat és játékos sem lehet maradéktalanul boldog, hiszen ez az őrült versenyfutás végül odáig fajult, hogy a Bajnokok Ligájában mindkettőjük csapata az elődöntőben elhasalt. Hogy ennek van-e köze ahhoz, hogy már az augusztusi Szuperkupa meccseken csúcsformában kellett játszaniuk, és hogy a két sztár ennyire presztízskérdést csinált egymás felülmúlásából, nem tudhatjuk. Tény, hogy Messi és Ronaldo is hagyott ki kulcspillanatban tizenegyest.

A rekordok súlyát tovább segít érzékeltetni, hogy harmadik helyre befutó zsinórmértékünk, a Valencia 39 (!) ponttal maradt le a Realtól (ez egyben azért a többi csapat kritikájának is tekinthető). Az utolsó Bajnokok Ligája helyezést végül mellbedobással az idei szezonra feltőkésített Malaga csípte meg, ami az új pénzes tulajdonosok számára igen kellemes hír lehet. Végül is Manuel Pellegrini elérte a kitűzött célt, bár nem volt egy fáklyás menet. 14 vereséggel nem sok bajnokságban lehetne negyedikként végezni, volt olyan, hogy hat meccsen mindössze 2 pontot tudtak összegereblyézni. A levitézlett sztárigazolások helyett (Nistelrooy, Baptista) a jó befektetésnek bizonyuló Toulalan, Cazorla, Isco trió volt a siker letéteményese, a második andalúz szezonját futó Rondonnal kiegészülve. A mezőnyből talán egyedül az Atletico Madrid bosszankodhat igazán, hiszen az ő keretük is abszolút elegendő lett volna a BL helyezés megcsípésére.

És ha már szóba került az Atleti, akkor térjünk rá arra, hogy a két óriáson kívül is micsoda kivételes csatárteljesítményeket láthattunk idén a Ligában. Először is Falcao (24 gól) nevét említhetjük, aki egész egyszerűen a legjobb befejezőnek tűnik széles e világon. Egy ilyen minden szempontból tökéletes gólvágó gyakorlatilag minden pénzt megér. Ha nem lenne Messi és Ronaldo, őt emlegetnénk a Liga legjobb játékosaként, nagyot húzhat az a csapat, amelyik meg tudja szerezni az Atletitől. Persze mi reménykedünk a romantikus kifejletben, hogy ez a csodálatos játékos ebben a legendás csapatban ér még el számtalan, EL győzelemnél is fényesebb sikert, de ehhez a többieknek elég sok spenótot kellene megennie, Simeonének pedig konstans varázsolnia a padon.

Radamel árnyékában még ott van a Real Madrid nevelés Roberto Soldado (Valencia, 17 gól) és a baszk Fernando Llorente (Athletic Bilbao, 16 gól). Soldado elképesztő nagy gólokat tud lőni, Llorente pedig a 195 centijét tologatja igen meggyőzően a pályán.

Nekünk nagyjából ebből állt a spanyol bajnokság, a többi szereplővel nem foglalkoznánk részletesen, hiszen ez a szezon úgyis a Real Madrid, illetve Cristiano Ronaldo és Lionel Messi történelmi teljesítményéről marad örökre emlékezetes.

Még esetleg a Villarreal érdemel némi gúnyos tapsot az idény negatív szenzációjaként. Az ősszel még a BL-ben szereplő „sárga tengeralattjáró” ugyanis nomen-est-omen, az első fordulótól szabadesésben zuhant alá a tabellán, és végzett végül jól megérdemelten az egyik kiesőhelyen. Társai a másvilágon a Sporting Gijon és a nulla gólos Munitis húzta, tökutolsó Santander.