Második napja, hogy nincs értelmes válasz a Münchenben történtekre, a szakértők meg csak szajkózzák a hülyeséget, miszerint ettől szép játék a futball. Mármint, hogy ilyen kiszámíthatatlan. Hát persze, a gyermekáldás meg attól gyönyörű, hogy néha két feje van a babának.

Mielőtt a Chelsea hívei nekünk esnének, semmi bajunk a kékkel, nem ők tehetnek róla, hogy a teljesítményük elég volt a serleghez. Megtették, ami tőlük tellett, és végül a nagy Randomnak hála beírhatták nevüket a győztesek közé, ahogy korábban a Steaua Bukarest, az FC Porto vagy a görög válogatott is. Van ilyen. Hogy a felsorolt csapatokhoz képest a Chelsea sikere mintha még kevésbé volna emészthető, annak két oka van. Az egyik, hogy valamennyi elődjéhez képest több szerencséje volt, a másik, hogy nem nevezhető kiscsapatnak. Ha a szombati finálét az APOEL Nicosia nyeri hasonló módon, ma a lábuk előtt heverne a 'sznob. Na de az Abramovicsnak idáig több mint egymilliárd ojróba fájó Chelsea? Ez azért egy kicsit másként hangzik. De ne legyünk ennyire romantikusak, nézzük inkább a mázlifaktort, az sokkal érdekesebb.

Onnantól kezdve (és beleértve), hogy Maggio Nápolyban 3-1-nél Ashley Cole-ba rúgta a Napoli továbbjutását, a kékek gyakorlatilag zöldhullámot kaptak Fortunától. A londoni visszavágón Maggio sérülése két gólt hozott a Chelsea konyhájára (az első gólnál lemaradt, mert nem bírt futni, a hosszabítást jelentő találatnál pedig helyettese hozta össze az ostoba tizut). Majd a Barca ellen 180 percnyi kapufacsattogás és Messi kihagyott tizenegyese kövezte az utat a döntőbe, ahol meg aztán, ahogy volt, rájuk borult a bőségszaru.

Az egészben pedig az a legelképesztőbb, hogy a csapat hostessévé szegődő jósors meccsről-meccsre sírva küldte haza a futball íratlan törvényeit. Villas-Boas kirúgásával például megvárták, amíg a csapat megbuktatta a nápolyi odavágón, és végül mégis az ő számukat húzta ki a gép. Barcelonában Terry ostobán kiállíttatta magát, erre csatárral játszattak védőt, aki össze is hozta a tizut, az eredmény? Hülyén néző Messi és továbbjutás. A döntőben pedig jön a non plus ultra, ismét Drogba védekezik - edzői utasításra, egyenlő létszám mellett - és ismét összehozza a kiesést jelentő tizenegyest. Na mi lesz belőle? Az lesz belőle, hogy Robben kihagyja, Ribery pedig megsérül. Most akkor szórakozunk, vagy golfozunk?

Minderre persze halljuk a választ: a Chelsea annyira peches volt korábban, hogy ami történt, szimpla kiegyenlítődés. Jól hangzik, de bennünk azért ott mocorog a kérdés, vajon a Bayern Münchennek mégis mi köze Terry moszkvai segreeséséhez?

És itt jön a szombat legnehezebben emészthető, egyben legérdekesebb vetülete: tudniillik, hogy a Bayern szinte mindent, de mindent jól csinált. A taktika telitalálat volt, nulla kontrát és egyetlen szögletet engedtek ellenfelüknek (igen, az volt a Chelsea egyetlen szöglete), a támadásokat pedig úgy variálták, hogy öröm volt nézni. Rövid passzok, hosszú passzok, betörések, átlövések, kontrák, és ritmusváltások, minden húron játszott a Bayern, és éppen ezért a Barcával ellentétben nem vált se kiismerhetővé, se körülményessé. Csak ugye az a fránya gól, az nekik sem akart összejönni. Mégse foghatjuk az egészet a kihagyott helyzetekre (egy kicsit azért igen), mert a németek csak megszerezték a vezetést, amiért mentális téren is le a kalappal a bőrnadrág előtt. Schweiniéknek egy pillanatra nem szegte kedvét a meddő fölény, mentek, míg csak be nem találtak. Erre rögvest kaptak egy szögletgólt. Leporolták magukat, nyeltek egy nagyot és leszegett fejjel nekimentek a hosszabbításnak. Túlórában tovább támadtak, kiharcolták és kihagyták a tizenegyest - ez már azért egy kicsit nekik is fájt - mély levegő, tovább. És mindezek után végül elbukják a párbajt egy kapufára rúgott büntetővel.

Rendben, benne a fociban, hogy nem a jobbik csapat nyer, vagy aki úgymond megérdemelné, hanem egyszerűen csak a szerencsésebb. Azt is tudjuk, hogy jól van ez így, még azt is elismerjük, hogy ettől izgalmas, de a szépet, azt hagyjuk már meg azoknak az alkalmaknak, amikor az győz, akinek kellene. Vagy legalább az APOEL.