Az év legjobb meccsének negédes diskurálásba fullasztása annyira elszomorított, hogy összedobtunk egy unikális, hét nyelven beszélő videót, mintegy kárpótlásul a megcsonkított szórakozásért: így szólt a Napoli-Chelsea a nagyvilágban (aztán elmondjuk mi fáj).
Mit lehet írni egy ilyen meccs után? Imádjuk a Napolit, imádjuk a futballt, imádjuk a San Paolo stadion Richter-skálával mérhető hangulatát, a Bajnokok Ligáját, az európai kupaestét, az egyenes kiesést, a vállal szerzett gólokat, mindent, csak azt a Hajdú Bét! - csak azt tudnánk feledni.
A Napoliról a legutóbbi angolverés kapcsán kiöntöttük a szívünk, ha marad rá erőnk, akkor a bejegyzés végén még egészítünk az elmondottakon, amúgy minden áll, amit november végén írtunk, csak még inkább.
Most viszont muszáj kitérnünk az élmény egyetlen megrontójára, a lassan teljesen elviselhetetlenné váló H. B. Istvánra. Az ország Pistije semmit nem ad hozzá a szórakozáshoz, leszámítva tán, hogy egyre inkább hajaz egy felfújható bábura, ami egynek vicces, de önmagában kevés.
Ha meg nem a stúdióban bazsalyog, akkor érdektelenebbé válik, mint egy kímélő programon dünnyögő mosógép a szomszéd szobában. De ez még csak hagyján, viszont amit elvesz! Tán az unalom mérhetetlen koncentrációja teszi, hogy az abszolút monotónia fekete lyukaként valami emberfeletti módon képes magába szippantani a mérkőzés teljes atmoszféráját. Zúgó hangorkán, cseltől hördülő lelátó, vagy tízezrek énekelte klubhimnusz úgy tűnik el a kedélyeskedő okfejtések masszájában, mint gomolyfelhőben a tűzijáték. Tündöklő szikrák helyett opálos derengés. Több száz meccsel a torkában akkora profi, hogy őt már nem feszélyezi semmi. Se helyzet, se gól nem vethet gátat a szájából hömpölygő modoroskodásnak, legfeljebb pillanatokra emel a hangján kelletlen, ha zörren a háló, de már folytatja is mintha mi sem történt volna, mielőtt még a csatár keze a magasba lendült. Vele soha sem fordulhat elő, hogy egy veszélyesen kanyarodó beadás megakassza izzadságszagú bonbonjának tolmácsolásában, ne adj isten egy lövés miatt benne ragadjon az információ a marcona védő kedvenc desszertjéről. Elvégre mire is van az ismétlés. Bőven ráér második látásra elmotyogni, hogy "húha", a kapkodás nem vezet sehova. Lelkesedés dolgában nem szabad átesni a ló túloldalára ugyebár, a legjobb ha meg se próbálunk felszállni a jószágra csak szépen elkvaterkázunk a díjugratásról. Mindenki végezze a dolgát, a meccs zajoljék, ő meg szövegeljen, az érzelmek síkján e két dolognak semmi köze egymáshoz, ezek a párhuzamosok még a végtelenben sem találkoznak (nemhogy kilencven rövidke perc alatt).
És persze sztár, orgánumának kijár a felcsavart potméter a teltház meg serceghet a háttérben. Ez tán nem csak az ő sara, de az már mindenképp, hogy mennyire nem hagyja elterelni a figyelmét saját magáról. Már csak azért kijárna neki a piroslap, hogy képes volt blazírtan végigpofázni a mérkőzés utáni Napoli himnuszt, hatvanezer diadallal csordultig telt torokból. Hogy akkor nem csapott bele a villám, bizonyítja, az Úristen nem magyar, de legalábbis nem magyarul nézte a meccset. (Mert nyilván nézte, ez nem is lehet kérdés.) Hogy akkor mégis milyen nyelven szóla a mennyei készülék, ki tudhatná, de a mi lagymatag jópofinknál még az ideológiai alapon igencsak hendikepes arab közvetítés is jóval valószínűbb .
Kutatásaink során arra jutottunk, hogy bármely más náció tévézőjeként jobban jártunk volna. Még ha esetleg nem is értjük mit beszélnek - ahogy az arabeusunk sem terjed tovább a jasszalaaam!!!-nál - de legalább nem úgy hangzik a szöveg, mintha utólag mondanák fel. És ha zeng a lelátó, akkor adásban is zeng, sőt a gólok után sem tátognak a kamerába halként a tomboló drukkerek. Szerintünk ennyivel a legtöbb néző beérné. De még az emócióból is tudnánk engedni, már azzal kiegyeznénk, ha olyan volna, mint a jó bíró: ne lehessen észre venni. Vagy kereshetne más foglalkozást, például forgalomszámlálónak tökéletes lenne, történhet bármily baleset, ő motyorászva strigulázná tovább a szembe sávot.
Ami pedig a Napolit illeti, hát az eszünk megáll, a nápolyi nők helyében lecsókolnánk a tetoválást Lavezziről, a férfiak helyében pedig egész héten mezben mennénk munkába, persze nem abban, amelyikben alszunk. Mondjuk munka se nagyon lenne, csak olvasgatnánk az ajnározó cikkeket az igényes sportsajtónkban, nézegetnénk a különleges videókat az igényes sportblogunkon és legfeljebb azon fáradoznánk, hogy csengőhangot gyártsunk kedvenc kommentárorunk elhaló sikolyából. Avanti Napoli!
Utolsó kommentek