A két ellenség addig méregette egymást a mólón, míg nélkülük ment el a hajó. Rajtuk kívül is akadnak neves lemaradók, ők most mind búsan néznek az álomjacht távolodó fényei után. A fedélzeten viszont hatalmas a parti, az oroszok a pezsgősvödörből vodkáznak, a nápolyi srácok fékevesztetten táncolnak az asztalon, a ciprusiak vonatoznak, mindenki önfeledten ünnepel (leszámítva a madridiakat, akik ilyenkor is edzenek). A víg zsivajban olykor harsány röhögés támad, valaki megint mondott egy jó lyonos viccet. A buli kedvence a vigyorgó svájci, akit a két londoni már régen mattrészegre itatott, és most hárman, egymást átkarolva rikoltoznak obszcénságokat a szárazföld felé. 

A kontinens második napja gyúnyolódik rajta, hogy Manchester lett az Európa Liga új fővárosa. A két nevezetes klub különböző okoknak köszönheti a sorsát.

A United éppen annyira nem vette elég komolyan a selejtezőket, mint amennyire Sir Alex nem vette komolyan az átigazolási időszakot. A bázeli vergődést elhűlve figyelő vendégszurkolók többedszerre állapíthatták meg az idén, hogy csapatukból ordítóan hiányzik Sneijder, és rohadtul nem hiányozna David de Gea. A "banánhéj" gúnynévre ezennel felterjesztett hispán ahelyett, hogy magabiztosságot sugározva összefogná a védelmet, maga a bekövetkezésre váró katasztrófa. A svájciak első góljánál valószínű őt is valami tízéves irányította playstation-ön. Nem tudjuk mit próbált a beadásnál, de ha nem teszi, akkor dobással jönnek a túloldalon. A hollanddal a középpályán pedig akkor is simán hozott volna az United egy döntetlent, ha olyan rossz napja van, mint szerdán. (Arról nem beszélve, hogy már a negyedik forduló után továbblépnek.) Vidic végtelenül peches szezonja már csak hab a tortán. A szerdán ismét hosszú időre kidőlő szerb nélkül fele úgy se néz ki a maradék védősor. A Sir amúgy a tapasztalatlan fiatalokat és a Basel elleni első meccset nevezte meg döntő hibaként, amelyet szerinte simán kellett volna nyerniük, ehelyett hagyták, hogy 2-0-ról fordítsanak a vendégek és még ők kapaszkodhattak a döntetlenért (vége: 3-3). Csak annyit tennénk hozzá, hogy a svájciak első gólját de Gea (a mostanihoz elég hasonló) hibája előzte meg, a harmadikat szülő tizenegyest pedig a védelembe könnyelműen visszarángatott Valencia hozta össze (szeptemberben még ilyen vicces megoldásokkal kísérletezgetett a gondtalan skót). Egy szó, mint száz, a felelőtlenséggel egyetértünk, a korhatárral viszont nem, sőt épp a vénember járt legelöl a rossz példával.

A City ezzel szemben ismét gyűjtött egy kis tapasztalatot a jelentős klubbá válás rögös útján. Egyszer még (úgy húsz-harminc év múlva) az EL serleget is jó lesz majd felsorolni a kollekcióban. A nagyobb nemzetközi sikerekhez azonban még feltétlenül karaktert kellene szereznie a kékeknek, amihez nem biztos, hogy Mancini a legjobb választás. A szurkolók által (egyelőre) kedvelt olasznak csak az öltözködésben van stílusa, a csapatai legfeljebb annyit mondanak róla, hogy szereti a magas és erős fiúkat (ami edzői hitvallásnak kicsit kevés). A városhatáron belül elfogadható mentségnek tűnik, hogy sokkal erősebb csoportból estek ki, mint a United, a világ semlegesei viszont mind együtt ünneplik, hogy a Maradona pólós Dávid legyőzte a kolosszálisra tőkésített Góliátot. Megítélésünk szerint mindkét Napoli elleni meccset elszúrták. Az elsőt kötelező lett volna megnyerniük otthon, helyette egy hangulatos döntetlen keretében csodálkozták ki magukat, hogy ilyen a BL. A visszavágó maga volt az álom (hazai szempontból), egyszer egy évszázadban nyer csapat olyan eksztatikus és mégis halálpontos játékot bemutatva, mint akkor a Napoli. A bukáshoz Mancio egy teljesen haszontalan Dzeko erőltetésével járult hozzá leginkább, egész az utolsó tíz percig megkímélve a hazai bekkeket Agüerótól, de utólag a defenzív kezdő és nagyon késői cserék se őt dicsérik. Ami a végkifejletet illeti, a dél-olaszok második helyét tovább fényezi, a City-t pedig valamivel kedvezőtlenebb színben tünteti fel, hogy míg Manciniék kaptak egy ajándék meccset a Bayerntől (akik tartalékosan álltak ki szerdán), addig a Napolinak egy már-már túlmotivált ellenfelet kellett legyőznie a diadalhoz, idegenben. A Bugatti Veyronok emlegetése nyilván túlzás volt részünkről, az viszont tény, hogy De Guzmán már a negyedik percben majdnem eltörte Inler lábát egy ocsmány csúszással, a második félidőben pedig, ki tudja miért, de úgy húzták az időt a hazaiak, mintha nulla-nullánál jobb eredmény nem is létezne számukra (az olaszok edzőjét is azért küldték el a padtól, mert fellökte a labdát eldugó egyik spanyolt). Napoli szerencséjére, mire igazán idegeskedni kezdtek volna, jött a strapabíró Inler és megköszönte, hogy hagyták lőni húszról, majd egy szöglet után a Villareal védelme bemutatta, hogy miért nem érdemtelenül hullottak ki zéró ponttal.

A közvetlen indokokat tekintve ennek köszönhető a két szupercsapat fiaskója. Kicsit elrugaszkodottabb okokat keresve bennünk motoszkál az érzés, hogy ebben a szezonban mintha túl sokat foglalkoztak volna egymással. Idővel pedig annyira belevesztek a nagy odamondogatásba, hogy megfeledkeztek a selejtezők legfontosabb tulajdonságáról: ki lehet rajtuk esni.