"Ha nem tetszenek a svájci törvények, Platiniék költözzenek Líbiába, ott egy darabig még azt csinálhatnak, amit akarnak."  Christian Constantin az Európa Ligából kizárt Sion elnöke támadta e szavakkal a FIFA-hoz hasonlóan helvét székhelyű UEFA-t. Csapata az európai szövetség szerint több labdarúgót is (összesen ötöt) jogosulatlanul szerepeltetett a Celtic búcsúztatásakor, mivel egy korábbi ügyből kifolyólag továbbra sem igazolhattak volna új játékosokat. Ez a hír Vanczákékról még úgy-ahogy beverekedte magát a hazai főcímek közé, ám Christian Constantin eddigi pályájáról már érdemtelenül kevés szó esik. Dőljenek most hátra, és próbálják meg nekünk elhinni, hogy amit mesélünk, az mind igaz.

Constantin, a mérnökből lett milliomos, Ottmar Hitzfeld egykori csapattársa, 1992-ben került először az FC Sion élére. A diktatórikus elnök öt év alatt két bajnoki címet és három kupát ünnepelhetett, ugyanakkor az időszakban eszközölt 130 (!) adásvétellel csődbe vitte a klubot.

Ekkoriban került először a nemzetközi reflektorfénybe: 1997-ben sikeresen kiharcolta, hogy csapata újra játszhassa a Szpartak elleni UEFA kupa visszavágóját, arra hivatkozva, hogy a búcsút jelentő moszkvai meccsen az egyik kapufa úgy tíz centivel lejjebb volt. A dühös oroszok végül 5:1 re nyerték az extra mérkőzést. Miután a klub a következő évben nem jutott be a BL-be, az adósságok pedig a tizenmillió eurót nyaldosták, távozott. Hat év telt el nélküle békés anyagi összeomlásban, végül a Siont 2003-ban száműzték a harmadosztályba.

Talán akkor vesztette el végleg az önkontrollt, mikor ezek után újra kinevezték. Első dolga az volt, hogy beperelte a svájci szövetséget a visszaminősítés miatt. A pert megnyerte, a csapatot egy osztállyal feljebb –a második ligába- helyezték. Apróság, hogy ekkor már 13 fordulón túl járt a bajnokság, a Sion heti két meccset játszva eredt a többiek nyomába. Így indult a második, immár nyolc éve tartó regnálás, amely alatt 18, más források szerint 22 edzőt nevezett- és rúgott ki, köztük kétszer saját magát.

Nestor Clausent nem kellett elzavarni, ő 2006-ban egy kupameccs félidejében önként köszönte meg a bizalmat, mondván elege van abból, hogy az elnök diktálja neki a kezdőt (az őt követő Marco Schällibaum 47 napot kapott). 2008-ban Uli Stielikének 5 hónap után köszönte meg a közös munkát, majd önmagát ültette a padra. Amikor a szövetségből azzal támadták, hogy nincsenek meg a szükséges papírjai, azt mondta, hogy Stielikét nem is rúgta ki, csak hazaküldte pihenni mert „ziláltnak tűnt és kellemetlen volt a szaga”. Végül hivatalosan is elfogyott a legendás türelem: „150 napig hagytam dolgozni, de semmi eredményt nem láttam”.

Tán a német világbajnok megalázásán is túltett, amikor egy Lugano elleni kupameccs hosszabbítása előtt becsörtetett a pályára, lekussolta az akkori edzőt, Bernard Challandes-t és maga ismertette a taktikát (végül nyertek). Ez idő tájt ilyesféle nyilatkozatokkal biztosította az alkotó légkört: „Ha mindenkit kirúgnék, akivel nem vagyok megelégedve, egyedül maradnék”.

A megszégyenített edzők még mindig jobban jártak, mint a Kriens elleni mérkőzés partjelzője 2004-ben. A Sion elleni utolsó perces büntetőn felháborodó, és a szurkolókkal együtt a gyepre rohanó Constantin ebben az esetben nem elégedett meg a verbális agresszióval, a menekülő bírót elgáncsolta, majd úgy tökön rúgta az egyik asszisztenst, hogy elájult szegény. Két és fél éves eltiltást kapott. Mondanunk sem kell, hogy válaszul egymillió fran’-os kártérítési perrel fenyegette meg a fegyelmi bizottságot, fejenként. Az ítéletet végül 4 hónapra enyhítették.

Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy legalább a saját szurkolóival békésen kijön. Miután a drukkerek nem támogatták, hogy más gárdákkal egyesítve regionális szupercsapattá alakítsa a Siont, illetve új stadiont építsen máshol, büntetésből lezáratta a hazai nézők által hagyományosan használt északi lelátót, és a vendégek közvetlen szomszédságában jelölte ki az új szektor (ezt végül biztonsági okokra hivatkozva nem engedélyezte a szövetség).

Hasonlóan a meghiúsult akciók sorába tartozik az a film is, amelyet a csapatát tendenciózusan sújtó játékvezetők hibáiból akart összeállítani, és reklámként sugározni a televízióban.

Ami a jelen euroligás anomáliáit illeti, a szálak 2008-ba vezetnek, ekkor igazolta le az FC Sion az Al-Ahly portását, El-Hadary-t. Az egyiptomiak szerint az üzlet az ő megkerülésükkel köttetett, amiért a FIFA némi jogi huzavona után máig érvényes kizárással büntette a svájciakat az átigazolásból. A hivatalos tiltás természetesen nem zavarta az elnököt abban, hogy idén nyáron hat új játékost vegyen, többek közt az Ajaxtól és a Rangerstől. Mellette persze jól bevált módon polgári bíróságnál is megtámadta a döntést, amelynél tudvalevőleg nincs véresebb rongy a futball világszervezeteinek szemében, főként, hogy megnyerte a pert. A hazai szövetség meghajolt a döntés előtt, az UEFA nem. Constantin természetesen vállalta a konfrontációt és nem csak nevezte az újakat, de öten közülük játszottak is a skótok ellen. Erre válaszul diszkvalifikálták őket Platiniék, mire feleletként mi mást is tett volna elnökünk, beperelte az UEFA-t egy svájci bíróságon. Megint nyert. Az európai szövetséget ez egyáltalán nem izgatta, és fenntartották a klub kizárását az EL-ből, helyettük a jogosulatlan szereplőkkel megvert Celtic ment tovább. Mondanunk sem kell, C.C. egyből tárcsázta a jogtanácsosait, Platininek postázott egy első lépcsőben 4 millás követelést, illetve büntető feljelentést tett a fegyelmi bizottság két tagja ellen. Itt tartunk most.

Végezetül álljon itt egy friss idézet hősünktől: „Az UEFA azt hiszi, hogy az egész világnak parancsolhat. A dzsungel törvényei nem uralkodhatnak a labdarúgásban." Rambó ügyvédet akar.