Szigorúan futballszakmai töprengés Orbán Gáspár visszavonulásáról, avagy a pitiáner politikai vonatkozások helyett beszéljünk végre az ügy tragikus mélységeiről és húsbavágó tanulságairól.

Egy tehetségesnek mondott pályafutás immár örökre derékba tört kérdőjel marad. Orbán Gáspár, a Puskás Videoton Ferenc Akadémia Felcsút FC középpályása alig 22 évesen úgy döntött, hogy végleg szögre akasztja profi karrierjét. Egyik pillanatról a másikra, minden előjel nélkül. Nem volt sérült, nem bontottak vele szerződést, még csak nem is tért meg hirtelen valami furcsa szektába, és költözött a Börzsönybe remetének. Ha ez történt volna, szavunk se lenne, csak sajnálkoznánk, esetleg csodálkoznánk a dolgon. Gáspár azonban egyszerűen feladta. És ez bizony hatalmas kudarc, méghozzá nem is elsősorban övé, hanem az egész magyar futballé. Miközben a magyar edzők évtizedek óta másról sem tudnak beszélni, mint a kiválasztás fontosságáról, íme itt egy fiatalember, akiről a beleölt sokezernyi munkaóra után egyszer csak kiderül, hogy mentálisan tökéletesen alkalmatlan a rá nehezedő nyomás elviselésére.

Bár Gáspárt személyesen nem volt módunk megfigyelni, nyilván kiemelkedő adottságokkal rendelkezett, máskülönben nem kerülhetett volna ifjú labdarúgóként az ország legambiciózusabb terveit szövögető futballbirodalmába. Persze mindenki tudja, hogy a magyar utánpótlásban bizony vannak olyan klubok, ahol a tehetség megállapításakor a gyermekek képességeit beszorozzák a szülők jövedelmével, abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy Fehérvárott és környékén ez nem merülhet fel. Már a feltételezés puszta gondolata is szentségtörés, hogy ott, ahol a magyar futball, sőt az ország jövőjének felvirágoztatásán munkálkodnak, ne csak és kizárólag a "saját érdemei alapján" döntsenek valaki mellett vagy éppen ellene.

Gazsiból tehát már ifjan is kellett, hogy süssön, ragyogjon valami egészen különleges képesség, amitől épp ő kerülhetett be a kiválasztottak szűk elitjébe, és nem valaki más a sok ezer szintén tehetséges korabeli srác közül. Valamit látnia kellett benne a Videoton szakembereinek, amikor gyermekként a csapathoz vették, amikor felnőtté válván orra alá dugták első profi szerződését, amikor bemutatkozhatott az NB2-ben, majd némi oda-vissza kölcsönadás után - amely nyilván töretlen fejlődést szolgálta - pályára léphetett a legfelsőbb osztályban.

És ha mindez nem lenne elég bizonyíték, 2014 februárjában nem máshol, mint a Puskás Ferenc aurája alatt regnáló szakrálorganikus feltámadásközpontban gondolták úgy, hogy Gáspár szerződtetésével kerülhetnek közelebb áhított céljaikhoz. Aki egy kicsit is követi a magyar futballt, az tudja, hogy Felcsúton egy egészen különleges kísérlet zajlik, amelynek keretében szinte kizárólag a saját nevelésű fiatalokra fókuszálnak, igazolni legfeljebb csak kész játékosokat igazolnak, hogy legyen kitől tanulni a sihedereknek. Tavaly is csak alig egy kezdőcsapatnyi befutott, esetenként válogatott játékos került ily módon a klubhoz, akiket aztán a jövő reménységei egész évben buzgón tanulmányozhattak az erre legalkalmasabb helyről, azaz a kispadról. Ebbe a koncepcióba került, mintegy generációs hídként, sőt nyugodtan mondhatjuk: példaképként Orbán Gáspár, aki saját tehetsége és elszántsága révén felverekedte magát a csúcsra. Aki akkor is bízott magában - és klubja is benne - amikor a korosztályos bajnokságokban rendre csak csereként léphetett pályára, sőt legtöbbször még úgy sem. Aki felnőttként 11-szer került a kezdőcsapatba az elmúlt három szezonban összesen, mégis mindenki tudta, hogy egyszer még viszi valamire. Ennek a szimbóluma volt az a bizonyos februári szerződés, amelyre gondolva  a legreménytelenebb percekben is vigaszt és erőt meríthettek a PFLA növendékei, hogy sosem szabad feladni, hogy hiába tűnik kilátástalannak a helyzet, mindig van kiút, hiszen neki is sikerült.

Erre eltelik öt hónap, és puff neki - visszavonul. Miért? Mert nem bírta a nyomást, a reflektorfényt és legfőképpen azt, hogy az apjához hasonlítják. Mintha előbbi kettő nem lenne szerves része egy profi labdarúgó életének, és mintha az apja Johan Cruyff volna, nem egy nevesincs amatőr focista az Erdért SE-ből. Mert annak, hogy a papa civilben olykor miniszterelnök, Gazsi pályafutásához ugyebár semmi köze.

Orbán Gáspár - ezen nem aggódunk - hamar túl fogja tenni magát a dolgon, de mi lesz a felcsúti gyerekekkel? Ki magyarázza majd el nekik, és főleg miként, hogy ilyen létezik? Hogy egy példásan induló karrier egyszerre semmivé válhat, hogy egyik pillanatról a másikra elpárologhat az örök szerelem, és a zöld gyep helyett valaki teljes erővel magánember akar lenni, semmi más. Zsebében a szerződéssel, amiért ők akár az életüket is odaadnák. Legfőképpen pedig: miként lehetne kárpótolni azokat srácokat, akiktől Gáspár elvette a helyet, és ezzel elvette az álmaikat? Cserébe a sajátjáért, amely tán soha nem is volt igazán övé.