Emlékmű a magányos vendégszurkolónak, lehet rajta röhögni, vagy gúnyolódni, de ez pohos, bongyor és szemüveges fiatalember maga a futball. Mert nem a füstbomba, a görögtűz, vagy a drapéria, az önfeledt üvöltés, nótázás, tombolva ugrálás teszi az igazi drukkert, persze azzal sincs semmi baj, hanem csendes egymaga ülni a végtelen karéjban és nézni, nézni amint egyre hízik a vereség, na ez már szobrot érdemel. Kicsit meg vagyunk rendülve. 

A Juventus cserekapusa hatalmas sebességgel csapódott az ünneplő tömegbe, nyomában vér és pusztulás. A vehemensen érkező pufidzsekis öröme négynek fájt, ebből kettő vérzett, közülük Pepe elég látványosan. Szerencséjére három-egynél és tíz perccel a vége előtt történt, úgyhogy mindenki könnyen megbocsátott, bár Quagliarella elküldte azért a búsba. Egy újabb bizonyíték, hogy minden kapus..., de hisz tudják.

Mutassatok egy önfeláldozóbb védőt (vagy egy eszementebb állatot): blokkolás fekve, arccal, húsz centiről. Ben Mee, a Burnley játékosa egy pillanatig nem gondolkodott, amikor a lendülő lábat látta, s mivel fektében mást nem tehetett, hát a fejét rántotta a lövés útjába. Hogy bátor-e, vagy elmebeteg, ki-ki maga döntse el (ha szokásává válik így védekezni, akkor bizton kinéz neki az utóbbi állapot). Az pedig már tényleg a sors aljassága, hogy a hős (avagy nem komplett) játékos csapata végül így is kikapott 1-0-ra a Readingtől. Az angol másod tényleg elég kemény.

Allegri megette Wengert vacsorára, igaz a francia maga feküdt a tányérra és még a kést is a kezébe adta. Ez persze semmit nem von le a mélakóros talján és csapata fantasztikus teljesítményéből, mert lehet, hogy a londoniak riadt juhnyájnak tűntek a San Siróban, de a hatalmas árnyék amitől megijedtek, az nem a sajátjuk volt.

Boateng akkora gólt lőtt, hogy Snzcezsy nevében összekeveredtek a mássalhangzók, Szemak kapunak háttal tette be sarokkal, egy csodás akció végén, lehet-e választani? Csoportos varázslás vagy egyéni mágia, dupla sarok vagy mámorító labdaátvétel, ihletetten vagy pattanásból telibe, kié a nagyobb?

Egy ilyen kis országban semmi nem maradhat titokban, névtelen forrásunk egyszerre csekkolt be Egervárival és Sousával, így tanúja volt a botrányos incidensnek, így történt:

– Szia Palkó! – lépett a kapitány a portugálhoz, kezét nyújtva és nyájasan mosolyogva, mintha egy régi, kedves ismerősével találkozott volna Pomázról.

Belátjuk, hogy semmi értelme, de garantáljuk, hogy tovább fogja küldeni (ahogy mi is): így dzsemmelnek Wenger, Fergie, Dalglish és a többiek. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a GIF művészetének örökre meghaladhatatlan Feszty-körképével állunk szemben, mi hosszú percekre képes mosolyt loop-olni az arcunkra. A műtárgy elkövetője egy bizonyos "Olly", aki a "redcafe" nevű United-es fórumból indulva lassan a gif Maradonájává növi ki magát. Már a Suarez vs Néni darabbal letette a névjegyét, ez pedig most valami egészen fenomenális. Elég a szövegből, inkább néz.

A ma hőseinek hihetetlen győzelme kapcsán méltán esett annyi szomorú szó az 1993-ban odaveszett zambiai válogatottról, a Libreville partjainál tengerbe zuhant generációról, kiknek immár a gaboni fővárosban diadalmaskodó utódok sikere állít örök emléket. A két csapat története millió szállal kötődik egymáshoz, hiszen a kupát elhódító gárdát a tragédia egyetlen túlélője, Kalusha Bwalya álmodta meg, hat évvel ezelőtt.

És akkor Zambia francia edzője ölbe kapta Joseph Musondát és maga cipelte sérült játékosát a kórusban ünneplő társakhoz. Amíg összefoglaljuk valahogy, hogy mégis mi történt tegnap, és miért lángol szerelmünk Afrika iránt, nézzék meg Herve Renardot, akinek nem csak a betegszállítás jött természetesen, de ahhoz is volt benne érzék, hogy hagyja magában ünnepelni (és a 18 évvel ezelőtt lezuhant válogatottról megemlékezni) csapatát. Éljen Zambia, éljen Afrika, éljen a foci.