Allegri megette Wengert vacsorára, igaz a francia maga feküdt a tányérra és még a kést is a kezébe adta. Ez persze semmit nem von le a mélakóros talján és csapata fantasztikus teljesítményéből, mert lehet, hogy a londoniak riadt juhnyájnak tűntek a San Siróban, de a hatalmas árnyék amitől megijedtek, az nem a sajátjuk volt. Mondjuk fene nagy bátorsággal sem vádolhatni őket, Arsene ki is volt akadva rendesen a gyámoltalan produkció láttán, amire csak azt mondhatjuk, keressen egy tükröt.

Talán épp az kellett az olaszok teljes pszichés dominanciájához, hogy Wenger a milánói szurkolók elképedésére, és féktelen örömére kihagyta a kezdőből Oxlade-Chamberlaint.  Akinek van milános ismerőse, az tudhatja, hogy a félelmetes sebességű tinédzser főszereplő volt a drukkerek rémálmaiban, egyszer Abatét, másszor Antoninit alázva, legrosszabb esetben pedig a saját lábában elvágódó Zambrottát hagyja ott, majd ad három gólpasszt cigánykerekezve RVP-nek (ehhez már nehéz vacsora kell). Túl azon, hogy konzervatív felállással nyitni őrült taktikai baklövés volt, a francia beszarisága óvatossága azt mutatja, hogy az ezüstrókában mintha elpattant volna valami. Egy Wenger, aki nem a fiatalságra szavaz, hanem a középszerű rutinra, ez már a vég. A hosszútávú építkezés eljutott oda, hogy már február második hetében borítékolhatjuk az újabb ínséges  évet (bár az angol kupában még állnak), a jövővel való takarózás helyett pedig lehet kétségbeesetten aggódni, hogy Van Persie hosszabbítsa meg a szerződését. Csak azért nem teljes a tragédia, mert a Chelseanél Villas Boas szezon közben kezdett a nyáron esedékes forradalomba, a Pool erejét pedig teljesen lekötötte a vehemens nyilatkozatok fogalmazgatása Suarez ügyben. 

Visszakanyarodva a mérkőzéshez: soha még olyan méretű taktikai ábrát nem látott a világ, mint a San Siro félig felújított gyepe. A csibész taljánok egy 5000 négyzetméteres illusztrációval mutatták be, hogy az Arsenal legfőbb esélye a gyors széljáték, míg a Milan az erőteljes és kombinatív csatáraiban bízik.

A nagy mű mögött szándékosságot feltételezni merő rosszindulat volna részünkről, nyilván valami fatális tévedés miatt kellett hepehupásítani a széleket (és csak a széleket) a gyepszőnyeg hétfői újrafektetésével. Hát istenem, a közepére nem maradt anyag, a múltkor még valahogy kisebb volt. Egy ilyen kiadós négynull után persze túl sokat nem érdemes a pályával foglalkozni, meg aztán az angolok is előszeretettel locsolják extra gyorsra az otthoni pázsitot. 

Ennél sokkal érdekesebb, hogy miként meccselt a Milan. Allegri csapatáról olyanokat szokás mondani, hogy jól szervezettek, tele vannak rutinnal, kicsit lassúak, meglepően fizikálisak, és akad náluk egy-két kiemelkedő képességű, de azért nem aranylabdás játékos (Thiago, Zlatan, Robinho). Ami így nagyjából rendben is volna, csak éppen egy cseppet fokozottabban. Hihetetlenül organizáltak, rettenetesen lassúak, borzasztóan erősek fizikálisan, és van három alulértékelt világklasszisuk. Mert Robinho attól még az, hogy Mark Hughes irányítása alatt nem jött be neki Anglia, ahogy Zlatant meg aztán tényleg ostobaság volna megkérdőjelezni a barcelonai kitérőért, Thiago Silvát pedig akkor sem lehetne érdemeinek megfelelően méltatni, ha naponta százszor bemondaná a tévé, hogy ő a világ legjobb védője.

Tudjuk, hogy szinte lehetetlennek tűnik ennyire leegyszerűsíteni egy focicsapat szerkezetét, de az AC Milan lényegében az utóbbi két óriás vállain nyugszik. A védekező harmadban Thiago a referenciapont, a félpályától pedig Zlatan, a kettő közti sávban átfedés. A brazil úgy olvassa a játékot, hogy legtöbbször hamarabb kioltja a veszélyt, mintsem nívón aluli társai hibázhatnának, ráadásul labdával is fantasztikus, így a kihozatal során is elég őt keresni a letámadó csatároktól ijedt kollégáknak. Zlatannak annyival könnyebb a dolga, hogy európai szinten is remek társai vannak, cserébe viszont félállásban a nyakába kapta a középpályát. Csak az angol liga szépségeibe belefeledkezett milliók nem tudták, hogy a svéd manapság rendszeresen a felezőről indulva szervezi a milánóiak támadójátékát. Ő diktálja a tempót, ő nyeri az ütemnyi előnyt a társaknak, vagy éppen tartja meg a labdát egy kicsit hosszabban, véget vetve az esztelen rohangálásnak. Mindebben persze segítsége is akad, a hozzá hasonlóan driblikirály Robinho mellett a szilaj Kevin-Prince is hozzáteszi a magáét a palettához egy-egy elképesztő csellel, vagy bombával, mellé pedig megy, mint az állat. Három ilyen unortodox játékos ellen védekezni amúgy maga lehet a rémálom, egyszerre kombinatívak és célratörőek, egoisták, mégis csapatemberek, ha kell, finomkodnak, ha kell, benyitnak ajtóstul. Általában nem direkten kontráznak, de elég gyorsan futtatják le az akcióikat ahhoz, hogy ne rendeződhessen a védelem. Állóháború esetén pedig mind a védők, mind a középpályások vígan ívelgetnek a csatároknak, akik vagy megtartják a labdát, vagy megzavarják annyira az ellen bekkjeit, hogy végül övék legyen a lepattanó (ehhez persze kell, hogy mindig van aki a lecsorgóra érkezzen). Mindezek mellett példátlan módszerességgel élnek vissza a tétlen les kínálta lehetőségekkel, szinte nincs olyan támadásuk, hogy valaki ne téblábolna méterekkel a vonal mögött, terelve a lescsapdázók figyelmét a valódi veszélyről. Már csak ezért is érthetetlen némiképp, hogy miért tűnt annyira jó ötletnek azzal a hátsó négyessel feltenni az ágyúsokat, amellyel két meccset játszottak egész szezonban. Lehet, hogy külön-külön ők a legjobbak a posztjukon, de szerda este ebből csak a külön-külön látszott. Hiba volna persze csak az ő nyakukba varrni, ami történt, a modern Sznob tudja, hogy a védekezés a csatárokkal kezdődik, illetve kezdődne, ha volna olyan támadó az Arsenalban, aki képes érdemben "harászolni" (avagy zaklatni) a védőket (mi sem tudtunk erről a szép kifejezésről, egy biztonsági őrrel vitázó nénitől hallottuk a minap). RVP erre nincs hitelesítve, Walcott meg minden egyes csínnel hónapokat kockáztatna a gyengélkedőn. Már csak ebben a vonatkozásban is kíváncsiak lettünk volna mit tud a sűrű kis bikának kinéző Ox, mielőtt még a meccs eldőlt. Aztán ott van a középpálya és egy szem Song, aki jó, de annyira nem, hogy elbírja a minden szezonban újra és újra megbukó Rosicky, valamint a 2-8 utáni szélütésben valahogy jónak gondolt Arteta társaságát. Állítólag Ramsey is játszott, mi a BL himnusz alatt láttuk utoljára.

A Milanban is volt egy hasonlóképpen eltűnő játékos, de ez megint csak az Arsenal és Wenger kritikája. Az Arsenal vélt erősségeinek ismeretében hihetelen, hogy Ignazio Abatének, a jobbhátvédnek, gyakorlatilag semmi dolga nem akadt az egész mérkőzésen. Mondjuk Kieron Gibbstől nem volt elvárható, hogy túl sok ereje maradjon támadni, Rosicky meg gyárilag befelé húz, de akkor mégis mi lett volna a terv? Igazából rejtély. Amit bemutattak az pont az ellenkezője volt annak, amit játszaniuk kellett volna: egyetlen szélső, céltalan labdabirtoklás és körülményes támadásvezetés. Ezzel szemben a Milan a középpályáig igyekezett agresszívan labdát szerezni, ha ez nem ment, beálltak a kapu elé és szép nyugodtan tolódgatva kivárták, hogy az elképzelés nélküli angolok visszaadják a játékszert. Van-e annál beszédesebb adat, hogy a kevesebb labdabirtoklás mellett a Milan háromszor annyi támadást indított, mint az Arsenal? És mindez miért? Mert ők pontosan tudták, hogy mit akarnak, tisztában voltak vele, hogy miként játszhatnak az erősségeikre és miként fedezhetik a gyengeségeiket. Ez a Milan alapvetően első kerék meghajtásos, a középpályások általában nem törnek főszerepre, fegyelmezetten alájátszanak a csatároknak és fedezik a védőket, akik - mégegyszer mondjuk - elég kutyaütőek, de megszépíti őket a Silvából sugárzó fény (és Van Bommel elősöprűben). Bár nem  verhetetlen a gárda, ettől még egy hatalmas csapatról beszélünk, és ha ez valakinek csak a pályán tűnik fel, azzal kíméletlenül feltörlik a padlót.

Végezetül kénytelen vagyunk beismerni, hogy egy kicsit eltoltuk ezt a bejegyzést: túl sok szót vesztegettünk a múlt csapatára és túl keveset a győztesekre. Még sehol nem beszéltünk a piros-feketék örök rombuszáról, Allegri látszólagos spleenjének varázslatos illeszkedéséről a botrányhősökkel zsúfolt kerethez, és alig csak megkarcoltuk a tényt, hogy a Barcelona után a Milan rendelkezik a legjobb támadójátékkal a világon. Van egy háztáji milánosunk, lassan megrugdaljuk, hogy írjon róluk valami hozzájuk méltót, mielőtt még szembe jönne valaki némi elképzeléssel és két normális szélsővel.