49 veretlen meccsel a nyereg alatt elhasaltak a halovány zebrák, pedig most is lőttek egy lesgólt, de végül győzött az igazság, a kitűnő Inter teljesen megérdemelten elsöpörte a csalókat... valahogy így kezdődik a legtöbb elemzés Juve-Interről, mire a meccset újranézve csak annyit mondhatunk: baromság.

Adjuk meg Stramának és az Internek, ami jár, a kék-feketék fantasztikusan feltüzelve és csodálatosan bátor felállásban vágtak a mérkőzésnek. Idegenben is hetykén, három támadóval futottak pályára, ami így utólag egy nagy edző nagy húzásának tűnik, más kérdés, hogy minek tűnne, ha a Zebrák beverik a presszingelő csatárok és a védelem közt ásító űrben meggyorsított támadásaik egyikét-másikát. Merthogy a Milito, Cassano, Palacio trident egyben azt is jelentette, hogy a Juve belső középpályásainak egyike gyakorta szabadon érkezhetett a vendégek kapuja elé, míg Pirlo viszonylag nyugodtan ívelhette forintos labdáit a bekkek mögé. Bátraké a szerencse, se Marchisio, se Vidal ordító zicceréből nem lett meg a második gól, a torinói csatárok pedig hihetetlenül könnyűelműen szórakozták el az ígéretesen épülő kontrákat.

Így pedig egyre jobban kidomborodhatott az Inter merész formációjának igazi előnye, nevezetesen hogy együttesen képesek voltak elbizonytalanítani a Juventus védelmét. Mindez viszonylag ritkán jövedelmezett igazán nagy helyzeteket, mégis egyértelműen érezni lehetett, hogy Militóékban benne a gól. Valószínűleg igaza van azoknak, akik szerint az Interé a liga legerősebb támadószekciója.

Az mindenestre bizonyos, hogy ilyet állítani fel sem merül a hazaiak csatársoráról, amely a második félidőben leginkább egy gyerekmegőrzőhöz hasonlított. Bendtner, mint valami suta tinédzser, akit túl korán dobtak be a mélyvízbe (24 elmúlt, lehet, hogy nem a vízmélységgel van a baj?) és a kis Giovinco, a pedellus kedvence, aki addig játszik a labdával, ameddig csak akar.

Cáfoljon ránk az élet, de a szombat esti totális betli után elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az életbe még bármikor is komolyan tudjuk venni őt. A következő produkciót tette gyepre (a visszavont kreatív szerepkörében): egészen horrorisztikus, 54%-os passzmutató, nulla darab sikeres beadás, nulla darab sikeres indítás és nulla kulcspassz. Egzisztenciája egyetlen dologról szólt: végtelen cselezgetés a semmibe. Maga volt az öncélúság Maradonája, ha Conte ott ülhetett volna a padon, bizonyára személyesen megy be a pályára, és üti le, legkésőbb a kilencvenharmadik percben, hogy még ekkor is van képe sarkazgatással foszlatni egy kontratámadást.

Fekete-fehér kollégáikkal ellentétben az Inter támadói nem csak lelkesen nyomták a védőket (ez megint egy olyan dolog, amire Giovinco tökéletesen alkalmatlan), de a megszerzett labdákkal remekül kombináltak, és abból a pár alkalomból, ami a meccsen leesett, bőven kihozták a maximumot.

A szoros meccset végül is Guarin becserélése döntötte el, ez egyrészt újabb piros pont Stramának, másrészt rávilágít Conte hiányára a túloldalon. Ő azért valószínűleg jobban meccselt volna, mint Alessio. Arról nem beszélve, hogy Contéval a kispadon Zebrák bizonyosan többet variálnak a kezdővel és az alaptaktikával az egész ősz folyamán, és nem lennének mostanra ennyire fáradt. Úgy fizikálisan, mint fejben, mit ékesen példáz az Inter egyenlítését követő megzavarodás, majd Milito másodikja utáni nyíltsisakos szétesés.

Jegyezzük meg, hogy ennek keretében Quagliarella, Pirlo és főleg Bendtner előtt is ott volt a lehetőség visszavenni az egált, de ezúttal, pont a félszázadikon (és pont az Inter ellen), elmaradt a zebracsíkos Houdini, hiába rángatták, nem dobott 19-re lapot a gép.

Az egyéb égető kérdéseket illetően, hogy például Pogba miért nem játszott egy percet sem, fogalmunk sincs. Ahogy a harapódzó enerváltság és halovány Lichtsteiner láttán mi bizony Pepét is gyepre engednénk esetenként, nagyobb kárt bizonyosan nem okozna, mint Del Piero egy fejjel kisebb örököse. (Nem csak, hogy egy, de milyen.)

Végezetül pedig szóljunk a bíráskodásról, mert úgy érezzük, hogy a legtöbben méltánytalanul egyoldalúan látják a dolgot. Természetesen az első percben született Vidal gólról, illetve Lichtsteiner megúszott kiállításáról van szó. Mint véres kardot, emlegetik kórusban ezt a két momentumot, közben nem tűnik fel senkinek, hogy Jesus, Gargano vagy Cambiasso legalább olyan faultokért nem kapott sárgát, mint amiért a svájcinak állítólag kellett volna.

A lesről született vezetést pedig nagyjából ellensúlyozza, hogy az egyenlítést megelőző szabadrúgást egy szabályos Vidal megmozdulás után sípolta be a buzgón korrigáló játékvezető. Aki – fogalmazzunk így – a második félidőben egészen megváltozott mentalitásban futott ki a pályára.

Nagy széria szakadtán Zebrák izgalmas hetek elé néznek, viszont történjék bármi (kiesés a BL-ből azért fájna) töretlenül bízhatnak benne, hogy Conte közelgő visszatérése maga lesz a varázsütés. Az Internek pedig a szégyenletes előző szezont követően ismét van csapata, edzője, önbizalma, nem utolsó sorban pedig esélye, hogy beleszóljon a Scudettóért folyó versenyfutásba. Valahogy úgy érezhetik most magukat, mint a juvésok, tavaly ilyenkor. Még akár lehet is valami ebből az előre lefutottnak látszó idényből.