És megtörtént a csoda, Egervári Sándor kihúzta fejét a hurokból, kedd este minden úgy alakult, ahogy a mesékben szokás. Hat pontot szereztünk az elmúlt két meccsen, így a csoport harmadik helyére már esélyesek lettünk (értsd: csalódás lenne, ha nem szereznénk meg), a második helyre pedig pragmatikusan hozva a kötelezőket, valamit két maihoz hasonló, csodásan alakuló estével bombameglepetést okozva belibbenhetnénk.

A múlt heti románok elleni demoralizáló hazai vereség után  a törökök felszívták magukat, és az első bő negyedórában lefociztak minket a pályáról, mindezt a 22. percben lőtt góljukkal koronázták meg. Védelmünk jó indulattal is maximum NB1-es szintű volt az ominózus szituációnál, volt itt helyezkedési hiba, kommunikációs hiba, helyzetfelismerési hiba, igazán jó alapanyag lenne oktatófilmekhez.

A gól után hangyányit feljöttünk, nyilván a törökök is fellélegeztek, de ami a 31. percben történt, az történelmileg is fontos, mondhatni sorsfordító pillanat lehet a török futball életében. Koman ártalmatlanul betekert labdáját - a tán védőjére váró - Volkan Demirel egy teljességgel értelmezhetetlen mozdulattal gyakorlatilag saját kapujába rúgta. Volkanról azért nem írjuk le posztját, mert nemzetközileg is jól ismert 56-szoros válogatottról van szó, akinek működésében azért mindig benne volt egy-két potyka, de hát ilyet... ez valami "létezhetetlen".

Innentől kezdve aztán jöhetnek a közhelyek: „vérszemet kaptunk”, „úgy kellett mint egy falat kenyér”, „megtáltosodtunk” és a többi. Valljuk meg, hogy  egy totálisan szétesett török válogatott jött ki a második félidőre, a védelem és a középpálya között olykor 20-30 méteres volt a távolság, de ennél több szót ne is vesztegessünk rájuk. Térjünk inkább rá a mieinkre. Négy játékos: Hajnal Tamás, Gera Zoltán, Koman Vladimir és Szalai Ádám, már korábban is utaltunk rá, hogy ők azok, akik nemzetközi szinten is tehetséges, klasszis játékosnak számítanak. Mindannyian hatalmasat játszottak. Adjuk meg Sándornak, ami Sándoré, vélhetően kiváló taktikai utasításokat kaptak a szünetben, mert a második félidőben remekül támadták le a gyengélkedő török védőket és belső középpályásokat, így a gyorsan megszerzett labdákkal jó esélyünk nyílt a gólszerzésre. A "négyek" óriási mezőnymunkájukkal levették a terhet a védelemről, sokkal kevesebb labda jutott magyar térfélre, hol ennek hála már megfelelő hatékonysággal tudtak dolgozni a többiek. Szalai remekül vetette harcba fizikai fölényét, egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni, megtartotta a labdákat, leforgott, szélre mozgott, ezen kívül kiválóan próbálta megoldani első helyzetét (a védő bravúrral mentett), majd a góljánál remek ütemben rajtolt rá a mesésen középre passzolt labdára. Itt pedig elérkezünk Kádár Tamáshoz. Régóta hiányolt balhátvédünk nem csak, hogy felért az ellenfél térfelén megszerzett labdából induló gyors támadással, de a kiadós sprint után is tökéletesen adott középre, átvétel nélkül! Ezen kívül is szilárd, kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, ráadásul fiatal, jó szellemiségű, dinamikus, így hosszú távra kibérelheti a nemzeti balbunkó eddig megoldatlan posztját.

A megzuhant törökökre eztán újabb csapást mértünk (teljesen jogos tizenegyes, 3-1), amely után kissé visszább álltunk (érthető), talán el is fáradtunk egy kicsit. Ha őszinték akarunk lenni, még ezután is vehetett volna kellemetlen fordulatot a meccs, de Pátkai őrült nagy hibája után Orsato nem ítélt büntetőt (se nem küldte le második sárgával a túlspanolt debütánst). Bogdánról inkább emlékezzünk a bravúrokra, bemutatott néhányat, és - kivételesen - hunyjunk szemet bizonytalankodásai felett (egy óriási és több apróbb is akadt), mivel ezek hálisten büntetlenül maradtak. Összességében számos szerencsés momentummal, ugyanakkor helyenként színvonalas teljesítményt nyújtva legyűrtük a harmadik helyünkre pályázó törököket, így kitűnő pozícióban várhatjuk a két sorsdöntő mérkőzést, előbb Romániával itthon (2013. március 22.), majd négy napra rá a mai visszavágóját Törökországban.

Végezetül egy nagyon fontos momentumra hívnánk fel a figyelmet, szerintünk kulcskérdés. Nevezetesen, hogy a mérkőzésen kifogástalan mentalitással küzdött egytől-egyig az összes magyar játékos. Nem volt hőzöngés, nem volt mutogatás, legtöbbször elfogadták a bíró döntéseit, ha kritizálták is, azt nem minősíthetetlen módon tették, mindenki a játékra koncentrált és küzdött alázatosan. A balszélen játszó Koman például minden egyes alkalommal visszazárt védekezésben, így jelentősen megkönnyítette a mögötte munkálkodó dolgát, de ugyanez mondható el Geráról vagy Hajnalról is. Valljuk meg, hogy ezen az estén nem hiányzott a legjobbnak tartott magyar játékos, aki sajnálatos módon eléggé rossz mentalitást képvisel (állandó teátrális reklamálás, védekezési feladatok hárítása), amivel nem feltétlenül segíti a csapatot. Itt az idő, hogy végre ő is beálljon a sorba, és leszegett fejjel próbálja meg bebizonyítani, hogy megérdemli a Bentleyt, a Ferrarit, a címlaplányokat és a magánrepülőt. 

qaswed kommentjére reagálva: ezért a két teljesen felesleges sárgáért kényszerült Dzsudzsi kihagyni a törökök elleni meccset: