Éber olvasóink észrevehették, hogy a spanyol-francia negyeddöntőről nem értekeztünk, ami nagyrészt a franciák minősíthetetlen játékának volt betudható. Egyszerűen nem volt értelme taktikáról, vagy egyéni teljesítményekről értekezni, amikor karrierjük komoly lehetősége előtt álló játékosok egyszerűen nem küzdenek teljes odaadással a világ- és Európabajnok ellen. A spanyolokkal kapcsolatban pedig sok minden újat nem tudnánk mondani. A jelenlegi kezdőjükkel még az a maradék kis sebesség is kiveszett a játékukból, úgy is mondhatnánk, hogy egyfajta pozitív catenacciot játszanak. Nem mélyen visszahúzódva vonnak falat, hanem a középpályán szőnek áthatolhatatlan hálót – 6 emberből. Aztán majd csak lövünk egy gólt valahogy.

A portugál-spanyol felülmúlta várakozásainkat. Nem voltak esélytelenek a portugálok, sőt meg is mondtuk, hogy: „Hősies teljesítménnyel és csipetnyi szerencsével juthatnak döntőbe. Megérdemelnék.” Már korábban is látszott rajtuk a csapategység, a szervezettség, a tudatosság. Nagyot meneteltek az elődöntőig.

És még így is meg tudtak lepni minket. Pokollá tették a spanyolok életét a rendes játékidőben, hibák tömkelegére kényszerítve a labdabiztonságukra oly hiú hispánokat. Előzetesen attól féltünk, hogy be fognak szorulni, hogy elveszítik majd a párharcokat, ám semmi ilyesmi nem történt. A fáradhatatlan Moutinho vezérletével hősiesen menedzselték a középpályás létszámhátrányt, így a Nani-Ronaldo tandem végig rettegésben tarthatta volna a védőket, ha a szélsők jobb napot fogtak ki volna. Az egyetlen dolog, ami kezdettől hibádzott, hogy nincs egy klasszis befejező csatáruk. Ez a deficit portugálok esetében hosszú időre nyúlik vissza, talán ez futballjuk egyik alapvető betegsége. A legtechnikásabb játékosokkal rendelkeznek, cseleznek mint a gép, látványosak, kreatívak, még passzolnak is, sőt betartják a taktikát stb., de egyszerűen nincs meg bennük az az igazi gyilkos ösztön. Valamiért tradícionálisan hiánycikk náluk a kegyetlen befejező ember, aki így vagy úgy, de a hálóba juttatja a labdát. Egy luzitánnak születő Trezeguet átírta volna a futballtörténelmüket. És ez még akkor is igaz, ha Ronaldo a Realban kazalszám lövi a gólokat, de ott annyira jó az egész csapat, hogy meccsenként hármat átlagolnak, amiből ezért könnyebb elvállalni egyet-egyet. Egy kiélezett Eb-elődöntőben viszont "A gólt" kellene tudni belőni, mondjuk a rendes játékidő utolsó percében egy kontra végén. De hagyjuk is Cét, mert volt ott egy csatár is. Bento tegnapi választása, Hugo Almeyda elképesztően gyenge megoldásokat választott a kapu előtt, bár tény, hogy ajtó-ablak helyzete nem adódott. A portugálok összteljesítményét illetően úgy is mondhatnánk, hogy a hősiesség megvolt, a csipetnyi szerencse hiányzott.

A spanyolok továbbra is érthetetlen dolgokat csinálnak, most épp Negredot állították kezdőbe, ami azért nagyon furcsa, mert van egy Fernando Torres a padon, de ha őt épp nem szeretjük, mert melírozza a haját, akkor még mindig ott egy Llorente, akit egyébként már be is követelt a spanyol kórus az egyik meccsen. Az öreg bajszos nem egy virtuóz figura, és a meccs után is főleg arról beszélt, hogy egyre jobban védekeznek, ami a következő sikerekhez vezetheti őket. Persze józan paraszti ésszel is tudja az ember: az edző dolga, hogy minél kisebb kockáztatással érjen el a csapata győzelmeket. Azt az egyet pedig szögezzünk le gyorsan és világosan, hogy ez a csapat - formációját tekintve - nem csatár nélkül játszik, ha úgy vesszük 4-3-2-1-es felállást alkalmaznak. Ahol a csatár (legyen az Negredo vagy Fabregas) mögött két tűzveszélyes játékos Iniesta és Silva variálnak. Az már egy teljesen másik kérdés, hogy ez a csapat annyira szervezetten tud játszani, hogy mindenki védekezik és mindenki támad, de a klasszikus megközelítés szerint ők sem találtak fel semmi újdonságot. A viszonylagos statikusságuk abból adódik, hogy a három védekező középpályás mindegyike „kényelmes” futballt játszik. Xavi, Xabi Alonso és Busquets is inkább osztogatni szeret, mintsem bemozogni az üres területre, védőket lecselezni stb. Ebben a felállásban általában a háromból egy játékos szükségszerűen amolyan ál-szélső (támadásban szélső, védekezésben belső középpályás), ami könnyen túlságosan "keskennyé" tehet egy csapatot. Nem véletlen, hogy a két szélső becserélése a két középső középpályás helyére ennyire mozgásba lendítette a Roját, kik a hosszabbításban már ellenállhatatlannak tűntek (mihez persze a portugálok elfáradása is bőven hozzájárult).

Újra döntősök tehát a spanyol hősök, és nem mondhatni, hogy érdemtelenül. Úgy lehetne összegezni, hogy nem igazán látványos a játékuk, a taktikai egyensúly sem tökéletes, de elképesztően jók egyénileg, dinamikusak, nyerik a párharcokat, ismerik egymást ezer éve és álmukból felkeltve is hoznak egy elképesztő magas színvonalat. Ugyanakkor a hegemóniáktól irtózók is reménykedhetnek, mert a portugálok rendre zavarba hozták őket, így pedig majd a németek is egy kicsit jobban hihetnek benne: igenis verhető ez a spanyol csapat.