...és akkor a három győzelemmel lesétált halálcsoport után Jogi Löw úgy érezte, ideje volna egy kicsit frissíteni a csapaton. Lehet-e ennél jobban demonstrálni erőt? Hogy egy edző l'art pour l'art megbütyköli csapatát, csak hogy "ne legyünk olyan kiismerhetőek". És bejön, fényesen, diadalmasan, elegánsan és könnyedén, a három cseretámadóval finomhangolt németek 90 percnyi européer joga bonítót göngyölítenek a gyepre, a görögök pedig hiába rúgkapálnak, kétség nem férhet hozzá, hogy ezen az estén ki fog belehalni a szépségbe.

Sokan persze szívesen inflálnák a "Silber Mannschaft" tegnapi teljesítményét, hivatkozva a görögök reménytelen gyengeségére, ám ezek a hangok elfelejtik, hogy szegény "államcsődösök" azért néztek ki ilyen rettenetesen szarul, mert a németek tartották a tükröt. Kapásból a keretek mélységét illetően nem volt valami hízelgő a kép. Míg a kreatív korszakát élő Jogi kedvére variálgathatott a kezdővel, és Götzének még így is csak 8 perc jutott a meccsen, addig a másik oldalon ott feszültek hellász fiai, azzal az eleve leküzdhetetlen handikeppel, hogy eltiltották a 35 éves Karagouniszt.

Ami a mérkőzést illeti, tipikusan az a találkozó volt, amikor egy nagyon jó csapat lényegében saját maga ellen játszik, míg a látványosan szerényebb képességű ellenfél a kétségbeesett védekezésből igyekszik morális tőkét kovácsolni. A Chelsea menetelésének hála az idei szezon slágere volt ez a koreográfia, melyet a görögök persze  alanyi jogon is magukénak érezhettek. És tették is a dolgukat becsülettel, beálltak, rúgdosódtak, próbáltak kizökkenteni, időt húzni, balhét generálni, és mindezzel nincs is semmi gond, áldozatként minden joguk meg volt hozzá. A németek nagyságát jelzi az a tény, hogy ellenük mindez gyerekes hadonászásnak tűnt. Özilék egyszerűen tudomást sem vettek a görögökről, csak gombolyították a szebbnél szebb akciókat, és az első pillanattól az utolsóig uralták a pálya minden centijét. Ahogy pedig a semmiből jött - amúgy teljesen szabálytalan - egyenlítésre reagáltak, tíz perc alatt rúgva kettőt és rá ötre egy harmadikat, ahhoz fejben nagyon egyben kell lennie egy csapatnak.

Az egyéni teljesítményekre dukálhatna egy külön bejegyzés, na nem Papasztatopuloszra vagy Papasztopulszra gondoltunk, hanem Khedirára és barátaira. Mert ugye maga Sami például úgy játszik az egész Eb-n, mint egy álom, Schweini ugyan tegnap nem tudta komolyan venni, de amúgy szív és ész, Hummels meccsről-meccsre nő, Klose jelezte, hogy van egy jó cseréje Gomeznek, Boateng - bár Samaras góljánál hagyta magát visszarántani -, de amúgy csak róla szólt a pálya jobb oldala, a fiatal szélsőkkel pedig még egy sebességi fokozatot kapott a támadójáték. És Özil, ó Özil, mintha Zidane lusta eleganciáját látnánk újjászületni, ahogy szinte kelletlenül lábára veszi a labdát, és aztán varázsol vele valami olyat, hogy az ember fülében zene szól.

Lehet, hogy még mindig a spanyol a jobb csapat, de az biztos, hogy a különbség csökkent a 2010-es VB elődöntője óta. Mire ennek az Eb-nek vége, tán el is fog tűnni.