A Juventus egyre kevésbé tűnik a bajnokság esélyesének, ám a torinóiak legnagyobb trükkje éppen az, hogy valójában sosem voltak azok, nekik mindig is a második hely volt a Szent Grál, az olasz ezüst, amely idén többet jelent, mint valaha. Mert ugyan a harmadik helyezés is elhúzza a BL mézesmadzagját, de aztán meg szembe jön az angol, a német, vagy a spanyol negyedik, és az ember hamarabb az EL-ben találja magát, minthogy annyit mondhatna: "Udinese".

A Juventusnak viszont borzasztóan kellene a BL. Torinóban a calciopoli óta eltelt nem egészen hat szezonban már ötödszörre fogtak új projektbe az idén, és nem azért, mert az előző négy kísérlet annyira jól sikerült. Conte nehéz, türelmetlenséggel terhes örökséget vett át, bizonyos értelemben elődeinek kudarcai is az ő vállát nyomják. A klub helyzetében a lecsúszás megállítása még minimális elvárásnak is kevés, a további presztízsveszteséget kizárólag a legnívósabb nemzetközi kupaszereplés kivívásával lehetne elkerülni. Bár az Inter és a Roma idén hamar kiiratkozott a pályázók közül, vetélytárs akadt elég: egy parádésan összerakott Udinese, egy káprázatos Napoli és egy kőkemény Lazio. Valójában mindig is velük folyt a zebrák a élethalálharca, és nem a Milánnal a bajnoki címért.

Conte valószínűleg sosem ábrándozott elsőségről (nem tűnik annak az ábrándos típusnak), de pontosan tudta, hogy ilyen konkurencia mellett, egy lényegében új csapattal, az egyetlen esélye az lehet, ha előre menekül. Erről árulkodik a pontelőny elherdálása kapcsán tett igen őszinte megjegyzése is, nevezetesen, hogy nem az zavarja, hogy a Milan feljött rájuk, hanem az, hogy nem sikerült rendesen elszakadniuk a mezőnytől.

Igazából amióta Allegri fiai magukra találtak, teljesen egyértelmű, hogy ki lesz az olasz bajnok. Nem véletlen, hogy a Juvénál is éppen ekkortájt váltottak kommunikációs stratégiát: míg addig konzekvensen nem beszéltek a scudettóról, azóta mást se hallunk, minthogy a bíráskodás áll az álmaik útjába. Tarthatnánk mindezt egyszerű hangulatkeltésnek, melynek célja némi részrehajtást kisajtolni a síposokból, de sokkal inkább van szó a torinóiak tudatos figyelemelterelő akciójáról. Amíg a remek kezdésnek hála a sajtó titkos bajnokesélyesnek állította be őket, profin alájátszottak a szerepnek, amióta viszont foszlóban az ábránd, olyan handabandázásba kezdtek, mint aki játékpisztollyal indult bankot rabolni. Hátha így nem veszik észre, hogy a fegyvernek látszó tárgy valójában egy Matri.

Csakis ennek fényében értelmezhető, hogy miért hirdettek nyilatkozatstopot a Genovában szégyenszemre kihagyott negyvenkilenc ziccer után, egy talán szabályos gól, és egy összekapaszkodós tizenegyes miatt, melynél tisztább büntető éppen a másik kapunál is akadt. Kicsit az önlejáratás veszélyét hordozó eljárának tűnik, hozadéka viszont, hogy dühösnek látszanak, nem pedig ijedtnek. Most még éppen el is lehet nekik hinni, négyre az éltől, és ötre a harmadiktól (a negyediktől hétre), köszönhetően a Lazio és az Udinese jól időzített pofáraesésének. Még egy-két genovaihoz hasonló botlással viszont borotvaélre kerülne a szezon, a további kiabálás pedig szimplán pániknak hatna.

Mindent összevetve Conte eddig fantasztikus munkát végzett, de az még nem derült ki, hogy miként lenne képes kezelni egy esetleges válságot. Egyelőre csak megelőzésből vizsgázik, a módszer ötletes, bár egy kicsit visszatetsző. Hosszú távon viszont jobban járna egy középcsatárral, akiről legalább véletlenül a kapuba pattan a labda.