Itt az idő, hogy Conte elé térdepeljünk és hangosan szeressük a Juvét. Antonio csapata olyan, mint a kaleidoszkóp, akárhogy forgatja, mindig tetszik. Négykettőnégy, vagy háromötkettő, az idei Juventus titka nem a formáció, hanem a rendezettség, hogy mindig van struktúra, akkor is, ha éppen öten kényszerülnek a védősorba és akkor is, ha négy támadóval rohamoznak. Mindig azt játsszák, amit kell, mérkőzés közben folyamatosan alakulnak át egyik felállásból a másikba, mikor mire van szükség. A játékosok egyszerűen értik, hogy miről szól a foci, egymás kisegítése védekezésben, vagy területet kreálni a másiknak támadásban, ez Conte csapatában maga az egyszeregy. A tehetségeseknek, de taktikailag analfabétáknak ebben a koncepcióban nincsen helye, ezért rohad a padon Krasic, nem másért.

Conte nagyon rövid idő alatt nagyon rugalmas rendszert épített, ami arra utal, hogy képes volt baromi egyszerű alapvetésekben átadni filozófiáját. Az első parancsolat bizonyára így hangzik: légy észnél! A Juventusban nincsenek Messik és Ronaldók, Alvesek, Nanik, vagy Silvák (se David, se Thiago) netán Ibrahimovicsok. Akad egy legendás portás, egy sokadvirágzó anakronisztikus karmester, három pompás védő, néhány ígéretes középpályás és egy rakat “kishibás” csatár, az egyik öreg, a másik alig rúg gólt, a harmadiktól rosszabb napjain Buffonig pattannak vissza az indítások (és alig rúg gólt). Félre ne értsék, a Juventus kerete bivalyerősnek számít, főleg napjaink Olaszországában, de ezért maguk a játékosok tettek a legtöbbet. Pirlo, Lichtsteiner, Vidal, Vucinic, vagy Estigarribia és Giaccherini egy rosszabb kezdéssel éppen úgy tűnhetne katasztrófális igazolásnak, ahogy most mind maga a főnyeremény. De Barzagli, Pepe, Chiellini, vagy Marchisio esetében sem ugyanazt a játékost tiszteli az olasz közvélemény, mint egy bő félévvel ezelőtt.

Mindenki hajt, kűzd, megszakad a sikerért, szól a közhelyes magyarázat, ám legalább ennyire fontos, hogy a nagy akarásnak és a rengeteg futásnak értelme is legyen. Vucinicról nem azért kell szakadnia a víznek, mert ez a Juventus és itt nem lehet lazsálni, hanem azért, mert ha nem segít vissza a szélen védekezésben, akkor összedől a ház és következő meccsen egy defenzívebb megoldással helyettesítik. Ha viszont tisztességesen teszi a dolgát, akkor a csapat játéka működik és úgy még az is belefér, hogy támadó létére szökőévente lő gólt.

Ebben a Juvéban valamennyi játékosnak megvan a maga jól látható hiányossága, ám Conte rendszeréből fakadóan mindenki hozzá tud tenni valami pluszt is a játékhoz, amivel kompenzálni képes mások fogyatékosságait. Így végül mindenkit fedez valaki, az egész együtt pedig sokkal jobban néz ki, mint egyénenként. Iskolapéldának nézzük a bajnokikon megszokott belső középpályát: Pirlo zseniális passzai mint megannyi csodálatosan átvágott gordiuszi csomó, de a védekezés már nem az ő kenyere, Vidal mindenhol ott van és képes egy másodpercen belül kétszer is becsúszni, de a döntéshozatalba megfájdul a feje, Marchisio ellenben hajlamos eltűnni, viszont a labdával ügyes, az összjátékban pengés, valamint igen gólerős. Utóbbi tulajdonsága már a helyzetteit rettenetes hatásfokkal értékesítő Matrit húzza ki a szarból, aki viszont helyezkedésével... stb.

De boncolgathatnánk ilyen szempontból a Lichtsteiner-Pepe, vagy a Chiellini-Vucinic szélső kapcsolatokat is, ugyanez volna az eredmény. (Dzsudzsi sem azért nem férne be a Juvébe, mert Vucinic, vagy Pepe jobb nála, hanem azért, mert a mögötte játszó szélső tűnne sokkal rosszabbnak miatta.)

Természetesen Conte Juventusának is megvannak a gyengéi, a mi noteszünkben Matri neve mellett virít egyre nagyobb kérdőjel (Bonuccit már leírtuk). Amikor jó, akkor se tűnik világklasszisnak, amikor meg rossz napja van, egyenesen értékelhetetlen, a labdakezelése ilyenkor Kerekes Zsombort juttatja eszünkbe, a helyzetkihasználása pedig a mentálisan megroppant Fülöp “Fütyit” idézi a Ferencvárosból. Elsősorban neki, és az általa elpackázott millió ziccernek köszönhető, hogy a Juventus megannyi könnyen aratott győzelem helyett oly sokszor kénytelen vért izzadva kűzdeni, míg valahogy sikerül begyűjteni a három pontot. Mintha rendszeresen fástul kéne leszedniük az almát. Ebben pedig benne van a döntetlen. Mindezt igazolja, hogy a nagy csapatok ellen gyűjtött pontok tekintetében magasan verik a Milant, mégis csak egy pitykével vezetnek a tabellán.

De egyelőre mennek és veretlenek, úgyhogy koncentráljunk inkább a pozitívumokra. Tegnap este például újfent láthattuk, hogy Giaccherini középen egészen kitűnő játékos (érdeklődve várjuk, mikor “meacuplázik” ügyében az őt lelkesen ekéző juvés blogszféra). Annyira, hogy a Juventus még Vidal és Marchisio nélkül, pusztán vele és Pirlóval is képes volt kontrollálni a középpályát a Roma ijesztőnek ható Simplicio-Gago kettősével szemben (plusz Pljanic). Persze ebben segítette őket a két befelé tolódó szélső is (Esti és Marrone(!) szevasz Milos), vagy a juvés csatárok agresszív letámadása, amellyel oly sokszor hozták zavarba a vendégek védőit, de ez Torinóban természetes. Conte csapatában mindenki tisztában van vele, hogy csak a többiek segítségével tűnhet olyan játékosnak, aki méltó a csíkos mezre, cserébe senkinek sem kell szégyenkeznie a másik előtt a maga tökéletlenségéért. Avagy Pepének két gól közt nem szegi örökre kedvét a büfébe csavart ziccer. A játékosok magabiztosak, fegyelmezettek, a csapat pedig sikeres. Végezetül az se utolsó szempont, hogy egy ilyen modell tartósabb a csiszolatlan gyémántok hajkurászásánál, mert a portékák magukban nem annyira kívánatosak, mint amilyennek egymás fényében tűnnek (aka. Mendieta hatás). Azaz nem kilincselnek a fél kezdőért Európa nagytőkései minden sikerültebb mérkőzés után. Ez persze alapjaiban változna meg egy betyáros BL szerepléssel, de ennyire ne szaladjunk előre, még a bajnokság fele hátra van, ráadásul Európa más kávéház, ott egy Bonucciért kegyetlenül büntetnek. Az otthoni első félév előtt viszont lekapjuk a fövegünk. Ha a szép, harcos és okos futballt szeretik, akkor nézzék a zebrákat.