A Futballsznob már csecsemőkorában végrehajtotta első helyszíni kiküldetését. Akkor Kisinyov rejtett szépségeit térképeztük fel, most céltalan bolyongásunk az Al Wasl – Al Jazira mérkőzésre vezetett.

Mikor közöljük a taxissal, hogy az Al Wasl stadionjába, a Jabeelba igyekszünk, azonnal felkapja fejét, zenét le, és csillogó szemekkel kezdi mesélni, hogy micsoda nagy meccs lesz.

Valahogy így szokta kezdeni minden magyar sportújságíró az aktuális helyszíni beszámolót, vagy közvetítést. (Derék sofőr persze kívülről fújja az Aranycsapat kezdőjét is.) Mi valahogy ritkásan találkozunk ezzel a típussal, jobb esetben a megunhatatlan hungry-Hungary szóviccig terebélyesedik a kommunikáció, rosszabb esetben ülünk mint a csuka, emberünknek meg fogalma sincs, hogy merre a stadion. Számára ugyanis eléggé két pólusú a térkép. Jobbra a szállodák, balra a bevásárlóközpontok. Origóban a reptér. (Mindez jól tükrözi Dubai (és az Arab Emirátusok) „vibráló” kulturális életét.) Probléma megoldása: telefon a havernak, aki  megmondja neki, hogy ott van a Hotel Intercontinental Inn mellett. Pilótánk innentől fogva vígan bólogat, de  "puszkasz"-nevére továbbra sem reagál (a cimborája biztos tudta volna ki az).  Végül megérkezünk az Al Wasl szentélyéhez, ami arról híres igazán, hogy jelenleg Diego Maradona munkahelye. Erről persze taxisunk mit sem tud.

A stadionba menet először parkoló városi terepjárók, majd egy mecset állja utunkat, ahol már nagyban imádkoznak a drukkerek. Beállunk a sorba jegyért és veszünk sört. Illetve állnánk és vennénk, merthogy nincs. Se jegy, se sör. Csak be kell sétálni a lelátóra, az alkohol pedig felejtős. Rendet katonák őrzik, akik széles mosollyal próbálnak kedveskedni, midőn mutatják a százával sorakozó öngyújtókat, hogy hát a miénket is ki kéne oda tenni, és persze nincs garancia. Na jó, ennyi még belefér. Aztán benn hihetetlen látvány, csaknem telt ház, 10.000 néző. Van vendégszektor (északi kanyar!), az is tele. Ez már csak azért is furcsa, mert az Al Jazira Abu Dhabiból érkezik, ami olyan 120 kilométerre van. Meglepő az is, hogy mindenfelé hazai ultracsoportokat látni, kivéve a déli kanyarban, ahol a kvázi semlegesek ülnek. A főlelátó nagy részét a VIP foglalja el, hatalmas bőrfotelekkel, de a két szélén már sapkás, zászlós, dobos figurák skandálnak, és szidják le azokat, akik ezt csak úgy ímmel-ámmal teszik. Szemben hatalmas transzparensek, például „Ultras” vagy „Forza Zabeel” feliratokkal. Vicces jelenet, amikor az ultrák európai kollégáikhoz hasonlóan arcuk elé tekerik sálaikat, persze az ő legnagyobb saruk, hogy állnak és hangosan kiabálnak.

Az Al Wasl-t 1960-ban alapították, azaz a klub régebbi, mint maga az ország, amely pont a napokban ünnepeli majd fennállásának 40. évfordulóját. X-akta. Edzőjük Maradona, kinek fizetése évi 3,5 millió euró, és ingyen rendelkezésére áll egy magánrepülőgép is. A klub színei a sárga és a fekete („darazsak”), és úgy hívják magukat, hogy Waslawy, ami a legtöbb szurkolói nótában és transzparensen is visszaköszön. Ja és hétszeres bajnokok, ami a második legerősebb mutató a ligában.

Az Al Jazira 1974-ben alakult, ők csak egyszer voltak bajnokok, viszont kevéssé elhanyagolhatóan éppen az előző szezont húzták. Újdonsült edzőjük Franky Vercauteren, így sokaknak összeállhat a kép, hiszen a belga edző éppen Tőzsér és Köteles csapatát (Genk) hagyta ott a BL selejtezők kellős közepén a pénzért és csillogásért.

A helyi élvonal csapataira általában jellemző, hogy lehetőleg külföldi húzóneveket igazolnak, ahova meg nem jut, oda benyomulnak a kétes tehetségű és elszántságú helyi sztárok. Az Al Wasl idénre elveszítette fontos emberét, a besült pályafutású Francisco Yestét (Olimpiakoszhoz ment), helyére az argentin Mariano Donda érkezett a Godoy Cruz csapatától, előtte játszott három évet a Bariban is. Ő a csapat fazonszabásza, ami nagyjából azt jelenti, hogy ő az egyetlen, aki egy 20 méternél hosszabb átadást is pontosan végre tud hajtani. Aztán jött még az ötszörös chilei válogatott Edson Puch, akinek magyaros hangzású neve ellenére semmi köze hazánkhoz. (Sehogy se akar összejönni ez a magyar vonatkozás, mi lesz így velünk?)

A bivalyerős Al Jazira legnagyobb sztárja Ricardo Oliveira, aki több mint jegyzett játékos, például megfordult a Milanban is. A csapat kapitánya Lucas Neill, az ausztrál válogatottból, vagy a Blackburnből (West Ham-ből, Evertonból) lehet sokaknak ismerős. Elöl, a csatárok mögött az argentin Matias Delgado szervez, ő a Baselben, majd a Besiktasban futott be jelentős  karriert. 2004-ben és 2005-ben is bajnokságot nyert Svájcban, 2006-ban pedig az év játékosa és az UEFA-kupa gólkirálya lett. Ezt követően Törökországban is bajnok lett, mígnem jött egy súlyos sérülés, szívtelen munkáltatói pedig gyakorlatilag kitették a csapatból, noha addig ő volt a csapatkapitány.) Oliveira éktársa, a brazil Baré igazán említésre méltó jelenség. Teljes neve Jader Volnei Spindler, nem is értjük miért nem Spindlernek hívatja magát. Baré a klasszikus kamubrazil. Igazi megveszekedett légiós, járt már Dániától elkezdve Montevideón át Japánig mindenhol. Csapatai között olyan gyémántokat találunk, mint az Omiya Ardija, vagy a Ventforet Kofu, gratulálunk annak, aki tudja hova valósi a két gárda. Pályafutásának csúcsa a Gamba Osakában eltöltött egy szezon, ahol 49 meccsen 30 gól volt a mérlege. Ezt látva már az olajvagyonosok szájában is összefutott a nyál, és 2008-ban - állítólag - 1 milliárd jen ellenében megvette az Al Ahli (Dubai), ahonnan 2010-ben igazolt el az Al Jazirához. Facebook oldalának egyetlen rajongója van, sejtésünk sincs, hogy ki lehet az. 191 centi magas és ez a legjobb kép, amit találtunk róla.

Fotóra pillantva nem túl meglepő, hogy ő a Waslawy Ultrák legutáltabb játékosa, fütyülték lépten-nyomon, és persze meccs végén dobálás közepette tűnt el a játékoskijáróban. (Nehéz elhinni, de az Al Wasl csatára, az uruguayi Manuel Olivera még Spindlernél is üzletszerűbb csapathalmozó. Pályája elején három évet lehúzott otthon a Danubióban, azóta nyolc esztendő alatt tizenegyszer váltott csapatot, megfordulva 9 ország 9 különböző együttesében (csak kétszer ismételt). Uruguay, Argentína, Mexikó, Chile, Dél-Korea, Kína, Paraguay, Szaud Arábia, Emirátusok. Sehol nem töltött többet egy szezonnál, de gyakran kevesebbet.)

A mérkőzés jelentős késéssel kezdődött, lévén a renitens ultrák pénztárszalagokkal árasztották el a pálya szélét, amit egyesével szedegettek össze az éppen arra járók, a játékosok némelyike is beszállt. Maga a meccs sok szót nem érdemel, kifejezetten alacsony színvonalú összecsapást láttunk, az Al Jazira jobb egyéni képességgel megáldott játékosai uralták a középpályát, elöl meg Oliveira és Baré tartotta rettegésben a védőket. Maradona egészen őrült taktikai variációkat alkalmazott. 3 belső védő lehetetlenül közel egymáshoz, bal oldalon pedig egy kifejezetten tűrhető balbekk (Saeed). Donda, a Fazonszabász ötpercenként oldalt váltva a szélről próbált irányítani (a másik szélen a helyi Essa játszott), belül két kifejezetten rossz helybéli védekező középpályás zavarta az összjátékot, elöl meg a két csatár próbált nagyot küzdeni, különösebb minőség nélkül. Nyilvánvaló, hogy a védelem jobb oldalán folyamatos veszélyhelyzet alakult ki, hiszen ott nem volt senki. (Vélhetően a közelebbi belső védőnek kellett volna hamarabb kiváltania.) Ettől függetlenül alig alakult ki helyzet. Említésre méltó jeleneteket természetesen csak az "Isteni" okozott, aki folyamatos reklamálással szórakoztatta a nagyérdeműt. Mindvégig a partjelző és a negyedik játékvezető között ingázott, hisztérikus kézmozdulatokkal. A másnapi újságban közzétettek egy körkérdést: „Segítik-e a játékvezetők az Al Jazirát?” A válaszadók 71%-a válaszolt igennel, ami Maradona edzői karrierjének egyik csúcspontja lehet. Végül nem küldték el a kispadtól, viszont az 54. percben Delgado büntetett egy szöglet utáni védelmi hibát (a kipattanó üresen találta a tizenhatos előterében). Ezt követően Diego gyakorlatilag folyamatosan átszervezte a csapatot, megvoltak a helyzetek is, de csak nem akart bevánszorogni az a fránya labda. Az utolsó percekről készült kalózvideót közöljük, a kissé szemcsés felvételből is jól kivehető a hangulat, a színvonal és a Maradona live act. Aki izgulni szeretne, az most ne figyeljen ide, 0-1 lett a végeredmény, az Al Jazira hazavitte a 3 pontot, és így látatlanban is nagy eséllyel pályázhat a bajnoki címre. Maradonának sem kell szégyenkeznie. Látszik csapatán az önbizalom, és biztos kiválóan motivál, hiszen az első 5 percben rendkívül jól játszottak. A képzettebb játékosok bevállalják az egyszerűbb testcseleket és a labdát is próbálják ésszel járatni, ami helyi szinten nagy szó, mert itt a szurkolók egyemberként és folyamatosan követelik a keresztlabdákat, amint üresen állni látnak egy szélsőt. Hogy a legtöbb játékos egy tíz méterre álldogáló tevét sem bírna eltalálni, vagy hogy a védő is odaérhet mire átszáll az ívelés, az nyilván fel se merül. Megállapíthatjuk, hogy a szurkolói kultúra gyerekcipőben jár, kimerül a bíró bármely ítéletének kritizálásában, és a játékosok random ostorozásában.

Összességében nehéz a színvonalat a magyar bajnoksághoz hasonlítani, mert a helyi játékosok úgy enbékettes szinten lehetnek, ugyanakkor az OTP Liga légiósainál jobb sztárok felhúzzák az összképet. Mondjuk azt, hogy erős NB1-es csapatok lennének. Mindenesetre egynek jó volt, főleg ingyen, láthattuk Diegót is, bár az öngyújtónknak természetesen lába kélt.