Tanulságokat elemzünk, fürkésszük a jövőt és mindenkiről leszedjük a keresztvizet. 

A magyar válogatott utolsó meccse kínszenvedés volt játékosoknak, nézőknek egyaránt. Nekünk se tetszett, de megértjük. A közvélemény és a sportsajtó heves reakcióiból viszont úgy tűnik, hogy a többségnek már megint sikerült pillanatok alatt elszakadni a realitásoktól. Úgyhogy most visszanézünk, csak a miheztartás végett.

Minden egy szokásos tükörsima svéd vereséggel kezdődött, ami számunkra gyakorlatilag a továbbjutási remények 90%-os elúszását jelentette, bár erre akkoriban gondolnunk sem szabadott volna, hiszen célunk egyértelműen a harmadik hely megszerzése volt. Éppen ezért teljesen feleslegesnek tartjuk a kapitány utólagos magyarázkodását a számára még ismeretlen játékosokról. Kikaptunk egy sokkal jobb csapattól, kapura sem lőttünk a meccsen, ennyi.

Aztán következett a hazai krimi Moldova ellen, amelyet 2:1-re kiszenvedtünk valahogy. A mérkőzés a csoport két kiscsapatának rangadója volt (Moldova előttünk otthon verte a finneket). Semmivel sem voltunk jobbak, a második félidő elején Rudolf a semmiből lőtt nagy gólt, majd Koman talált el jól egy lövést. Amúgy csak a moldávoknak voltak helyzetei, elég sok és elég nagy, bizony az iksz sokkal reálisabb eredmény lett volna. Ha megnézik mégegyszer az összefoglalót, a védelem törékenysége mellett látszik, hogy gondok vannak belső középpályásaink hatékonyságával is.

A San Marino elleni hazai örömjáték után (8:0) utaztunk Finnországba. Vérre menő csatát vártunk, egy vereséggel a rokonoktól még a harmadik hely megszerzése is elúszott volna. Végül sikerült elhozni a 3 pontot (1:2), amelyet ismét nem érdemeltünk meg teljesen. Jaaskeleinen őrületes hibát vétett az első gólnál, a végén pedig a házigazdák teljesen kinyíltak a győzelem reményében. A 94. percben bevertünk egy kontrát, ami nagyszerű, de a lehető legtávolabb áll egy simán hozott meccstől. Ettől függetlenül az ikszre jók voltunk, ami utólag is bíztató jel. Viszonylag szilárdan védekeztünk, volt egy-két veszélyes támadásunk, nem fáradtunk el stb.

Négy forduló után tehát úgy álltunk 9 ponttal, hogy a mutatott játék alapján akár 5 is lehetett volna. Jött a két holland meccs, amelyek bár papírforma vereséget hoztak, de Hollandiában végre újra dobbanhatott a magyar szív. Az 5:3-as bukás végül sokakat terelt a negatív oldalra mondván, hogy öt gólt kaptunk, ráadásul viszonylag könnyen, de ha valaki tényleg szereti a magyar válogatottat, akkor hosszú évek óta először volt olyan igazán euforikus állapotban, mint a második félidő 75. percében, amikor Gera Zoli kiegyenlített 3:3-ra. A második félidő elejét végig támadtuk, Rudolfnak és Gerának is óriási meccse volt. Sajnálatos, hogy a végén kicsit könnyűnek találtattunk, ugyanakkor most látszott igazán, hogy milyen veszélyes támadóink vannak, ha mindenki egészséges és hozza magát.

Jött egy júniusi San Marino-i kirándulás, amit leginkább az ultráink tettek emlékezetessé (nekünk tetszett), majd elérkeztünk a két szeptemberi találkozóhoz, melyek kulcsfontosságúak voltak a harmadik hely megszerzéséhez. A svéd meccsre ki ne emlékezne, álmainkban még ma is feldereng, hogy púpozódik a háló Rudolf 92. perces góljánál. Maga a mérkőzés nem hozott veszettül jó játékot, a svédek érezhetően az ikszért jöttek, Ibra totálisan formán kívül lézengett, ami az egész csapatukra rányomta a bélyegét. Gyenge meccsük volt, amelyből úgy tűnt, hogy nagyon a végét járja már ez a svéd generáció. Persze ne legyünk igazságtalanok a mieinkkel: kihagytunk egy tizenegyest, nem kaptunk meg egy jogosat és rúgtunk két szép gólt. Mi ez ha nem megérdemelt győzelem? - bár a második félidőben azért nekik is megvoltak a helyzeteik. Ettől függetlenül még ma is libabőrös az ember Rudolf mesteri tempópasszaitól, és ahogy magától értetődően bombázza be a ziccert. Ritkán érezni ilyet egy magyar játékossal kapcsolatban, hogy szereti őt a labda, hogy váratlan dolgokat csinál, hogy fontos pillanatokban villan.

Nem véletlen, hogy a szurkolók hatalmas plakátot készítettek neki, és az se véletlen, hogy valami hiányzik, ha ő nincs a pályán. Nagyon drukkolunk neki továbbra is, hogy a nagyképűség és a szükséges magabiztosság mezsgyéjén mozogva váljon igazi sztárrá Görögországban, ha már a Serie A egy kicsit túl nagy falat volt. Elsőre, tegyük hozzá, mert vissza fogják hívni, ha a görögöknél beválik.

A svédek elleni bravúros diadal után következett a moldovai túra és a sorozat talán legszebb magyar győzelme, amellyel matematikailag is biztossá vált a harmadik helyünk. Helyenként jól játszottunk, stabilak voltunk hátul, kreatívak elöl. A mai futballt jól példázza, hogy még így is alakulhatott volna rosszul a meccs, volt helyzetük a moldávoknak is, nem egy. Összességében viszont teljesen megérdemelt volt a győzelmünk. Itt is Rudolf fickándozott, ugyanakkor ismét kiütközött védekező középpályásaink lassúsága, darabossága. E meccs után már írtunk a válogatottunkról egy rövidebb értékelést, ami ma is tökéletesen megállja a helyét. 

Ezen a ponton aztán számunkra lényegében véget is ért a sorozat, hiszen a második helyhez csak egy finn csoda, és egy holland rutinmunka segített volna hozzá, melyekből végül egyik sem teljesült. Mi pedig játszottunk egy tét nélküli meccset, döntetlenre. A csapat tartalékos volt, nem vitás, elöl hiányzott Rudolf, Dzsudzsák (lényegében) és Gera. Koman kezdőben, de a Sampdoriában még csereként se játszik soha, így egyáltalán nincs formában. Nem csoda hát, hogy nem rúgtunk gólt. Igaz nem is kaptunk, ami nagyban köszönhető a finnek bénázásának, bár összességében 2-3 ziccerük volt csak. Ezen a meccsen az látszott tökéletesen, hogy egy taktikailag jól felkészített ellenféllel szemben hiába játszunk hazai pályán, és hiába gondoljuk azt, hogy egyénileg valamivel jobbak vagyunk, ez közel sem elég a győzelemhez.

Lehet rugózni a hozzáálláson, de a tény az, hogy sajnos továbbra sem vagyunk elég jók. Középpályán nincs senki, aki darálás és csúszás-mászás közben is pontosan és gyorsan tudná megjátszani a labdákat. Vagyis továbbra is keressük a mi „Gattusonkat”. Szerintünk Vass Ádám lehetne az (aki még mindig csak 23 éves!).

Továbbá -legalább a finnek ellen- elfért volna a csapatban valaki, aki képes egy normális keresztlabdára, olykor lövésre, ne adj isten még ballábas is. Tőzsér Dániel? Mond ez a név még valamit? Vagy rosszul látjuk, hogy a BL főtáblás Genkben szinte minden támadás rajta fut keresztül? Nem kell favorizálni, de hihetetlen luxus ki sem próbálni.

Az egyszeri szurkolók persze fütyültek, mert elvárták a sikert a finnek ellen, de az igazi szurkolók tapsoltak, reméljük a játékosokban ez maradt meg inkább. Hogy máskor is szívesen jöjjenek, hogy máskor is szabadon, félelmek nélkül játsszanak, nem arra gondolva, hogy mi lesz, ha esetleg nem megy. Az utólagos reakciókat hallgatva és olvasva hitetlenkedve rázzuk a fejünk, hogy mennyi idiótával vagyunk körülvéve. Mi az, hogy levertük a lécet? Miféle elvárások? Hol vagyunk mi attól, hogy szállítsuk a kötelező győzelmeket?! A finnek kaptak egy taktikus edzőt, akivel meglehetősen masszívan játszanak, a jónép meg mindebből csak annyit lát, hogy nem hajtottak a fiúk (bezzeg egykor). Nézzünk már körül, hogy milyen csapatokban játszanak (vagy éppen nem játszanak) játékosaink! Miért kell egy Hajnal Tamásnak folyamatosan magyarázkodnia a teljesítménye miatt? Az egyik legjobbunk, folyamatosan küzd, hajt, persze nem csinál nagy dolgokat, de ha ő se lenne, ki játszana? Mi értelme van hazajönnie, ha itthon ezt kapja, Stuttgartban meg folyamatosan kezdő és megbecsülik? Iszonyatosan alacsony a szurkolói színvonal Magyarországon, ez jelenik meg a Nemzeti Sport lapjain, ez jelenik meg a nyilatkozatok hangvételében és ez jelenik meg a szakkomentátorok hozzászólásaiban is. Kipróbálhatnánk már, hogy milyen két lábbal a földön. Akkor is, ha nyerünk, akkor is ha vesztünk. És felejtsük el végre, hogy valaki nem hajt. Azt is észre fogjuk venni, de akkor nem 0:0 lesz az eredmény a finnek ellen. Na és az kinek tűnt fel, hogy Varga Józsi már harmadik meccsén nyújt klasszis teljesítményt jobb bunkóban? 

Ha már ennyire lebasztuk a szurkolókat, szólnánk arról is, hogy az edzői stáb értékelése bizony kissé túllihegett. Szegény Egervári Sándor elpirul, ha olvassa az Index elemzését a remek húzásairól, sőt a végén még Kemény Dénes neve is előkerül, ami tényleg túlzás. Őszintén bevalljuk, mi mindig is szkeptikusak voltunk válogatottunk edzőjével szemben, és ez ma sincs másként. Bár régóta nem értünk el ennyire jó eredményt a selejtezőkön, de összességében egyik meccsen se nyújtottunk olyan szenzációs játékot, hogy azt edzői varázsnak lehessen nevezni. Képes volt elérni, hogy szervezetten játsszunk, és tud kommunikálni a játékosaival, megértik, amit tőlük kér, és meg is teszik, amire képesek. Szerintünk azonban nincs különösebben kiemelkedő taktikai érzéke (a mostani finn meccs ékes példa volt), a személyi politikában komoly bökkenők vannak (Huszti-ügy, Tőzsér indokolatlan mellőzése) és a mikrofon előtt is folyton csak nyöszörög (miközben tudjuk, hogy a falak mögött meg miket rajzolgat...). Még ahhoz is vesszük a bátorságot, hogy az U20-as vébén elért sikerben sem az ő remek edzői húzásait látjuk. A véleményünk nem teljesen negatív, de szerintünk a közeljövő nagyobb sikereihez más karakter szükségeltetne. Egyébként is, ahogy most a közhangulat elvárásai kinéznek, a következő sorozatban borítékolható a váltás.

Végezetül az Elnök Úrnak abszolút igaza van, amikor gyakorlatilag elparentálja a VB-selejtezőket, mert tényleg nincs esélyünk kijutni. Borzalmasan nehéz csoportba kerültünk, aminek annyi előnye van, hogy sokkal több igazán komoly meccset játszhatunk. Az EB selejtezőkön Svédország, Finnország és Moldova tartoztak a megcsíphető, vagy verhető kategóriába, most majd Törökország, Románia és Észtország lesznek a legfontosabb ellenfeleink. Ismét a harmadik helyet kell kitűzni célul, amelynek elérése most még nagyobb siker lenne, mint legutóbb. Hatalmas előrelépés volna, ha megint éppen hogy lemaradnánk.

Cikkünk megjelenése után érkezett a hír, hogy elhunyt Egerváriné Schiffer Ágnes, Egervári Sándor felesége. A Futballsznob őszinte részvétét fejezi ki a gyászoló szövetségi kapitánynak és a teljes családnak.