Az Arsenal helyzete lassan Kubára emlékeztet, csak azok maradnak, akik nem tudnak úszni. Az utópia elbukott, az álmok kifakultak, a holnap igérete nem helyettesítheti örökké a jelen kupáit. Amíg készült a stadion és szoros a nadrágszíj, tökéletes menedzseri teljesítménynek számított az él közelében végezni radikálisan sajtátnevelésűekre és zseniális filléres igazolásokra építő modellel. Ideje viszont már vidám a banki egyenleg, miközben a karcsúsítás politikája öncélúnak tűnő éhínségbe fordult. Lassan rá sem lehet ismerni a szexi ágyúsokra, kiket nemrég még tátott szájjal bámult a világ. Ez már régen nem diéta, hanem súlyos anorexia.

Őszintén szólva magam is csodálója voltam a selyemhangú ezüstrókának, míg rá nem jöttem, hogy a sármos külső végtelenül elbizakodott filozófiát takar. Azt hiszi, egymaga képes az alapjaitól felépíteni a tökéletes futballklubot, a maga képére és hasonlatosságára. A mai Arsenal lényegében az ő egójának kivetülése. A klubnál az ő szemével látnak, az ő eszével gondolkodnak, az ő látomását valósítják meg. Nincs egy olyan fogaskerék a gépezetben, ami ne az ő elképzelései szerint forogna. A tragikus hiba abban áll, hogy mindeközben hajlíthatatlan következetességgel örökítette át fogyatékosságait is. Beszűkült elképzelése az ideális futballról mára felismerhetetlen monokultúrává silányította a csapatot. Kaptafára igazolja és képzi a játékosokat, mintha csak egyféleképpen lehetne jól focizni. Nem ismer semmit a maga igazán kívül, és képtelen tanulni a saját hibáiból.

Akinek látható nehézséget okoz egy normális kapus kiválasztása, attól elvárható volna például, hogy némi bénázás után belássa korlátait, rászánjon némi pénzt és inkább a tutira menjen. Ha a csapatából évek óta hiányzik a természetes keménység, akkor ne próbálja örökre saját ígéretes srácaival betölteni Vieira helyét, hanem importáljon valaki olyat, akitől garantáltan félnek. Ha örök probléma a lehetőségek értékesítése, akkor bírálja felül a támadások végtelen kijátszását hirdető nézeteit, és jöjjön végre rá, hogy a legnagyobb helyzeteket sem annyival könnyebb gólra váltani, hát még egy Bendtnerrel.

Végtelen rugalmatlansága következtében az történt Wengerrel, amire senki sem számított: egyszerűen elavult. A kísérlet kifutotta magát és most lassan visszahanyatlik a mezőnybe, mint egy heroikusan hosszú és magányos szökés a Tour de France-on.
Új szelek fújnak.

Le Professeur egykoron magányosan jegyzetelgetett a belga bajnokikon jó mozgású kölkökre vadászva, ma az elitklubok megfigyelőinek ezernyi szeme les minden ügyesebb nagycsoportost, éppen az ő példáján lelkesülve. Párhuzamosan ezzel világszerte robbanásszerű fejlődés zajlott le az utánpótlásképzésben, miről meggyőződni elég egy pillantás a most fejeződött U17-es világbajnokságra. Tíz éve ezt az üzbég válogatottat csomagban vették volna fel Wenger legendás akadémiájára, ma őket látva inkább azt állapíthatjuk meg hitetlenkedve, hogy milyen magasra került a kezdőléc.

Az ágyúsok képzése persze továbbra is az egyik legjobb, de már csak az egyik és nem is legjobb. A legújabb-kori futballban még nagyobb lett a verseny a még fiatalabb tehetségekért, ráadásul nehezebb kiugró eredményeket elérni a színvonalas nevelésre támaszkodva, mert máshol is igényes munka folyik. Hol vagy Ajax? hogy mást ne mondjak.
Ha mindezt fel is ismerte Arsene, képtelen volt érdemben változtatni a struktúrán. Igazolni mintha teljesen elfelejtett volna, az akadémiáról meg közben csak nem akaródznak futószalagon érkezni a világsztárok.

A transzfercsászár egykor prímán megélt a csúcson lévő francia utánpótlás ismeretéből, bár jegyezzük meg, hogy Zidane fölött sikerült valahogy átnéznie. Biztos nem futott elég szépen. Amúgy hazulról hozta Henryt, Vieirat, vagy éppen Petit. Rajtuk kívül, a közhiedelemmel ellentétben, 15 év alatt mindössze két-három igazi klasszist sikerült kinevelnie (felfedeznie): Fabregast, Van Persie-t és Adebayort (az angolok rászorulási alapon idevehetik még Ashley Cole-t). Amúgy elmúlt hét szezonban -egyetlen Nasrit leszámítva- csak a kassza zsírosodott a játékosmozgásoknak köszönhetően, játékerőt tekintve egyre csak csúsztak lefele a Rosicky, Baptista, Hleb, Gallas, vagy Arshavin-szerű tíz-húszmilliós szárigazolásokkal (ennél több pénzzel Wenger sosem megy el otthonról).

Nyilván rengeteget túlzok, egy fantasztikus egyéniségről van szó, aki történelmi sikereket ért el a klub-futballban és megújította a szakma gondolkodásmódját. Óriási pechére azonban immáron nem csak a saját maga kezdte forradalommal kéne lépést tartania. Globális világfordulás új szereplőkkel gazdagította a játékasztalt. A sejkek és bojárok alaposan megemelték a beszállót, a liga örök négyese pedig minimum ötössé lett (és akkor még leírtuk a Tottenham).

Stadion kész, háttér stabil, türelem végtelen, egyelőre. Nagyon nehéz volna viszont kimagyarázni még egy ínséges évet, főleg bérlettel az Európa Ligába. E szomorú forgatókönyvhöz annyi hiányzik csak, hogy elsüljön a Liverpool, a többiek pedig tartsák a tavalyi szintet. Miközben Fabregas lassan már akkor is árt, ha marad, és a hírek szerint Nasri is talált új várost magának, legfeljebb a mez színe kérdéses. Az ő pótlásuk nélkül az ágyúsok maximum reménykedhetnek a bl-helyben. Igazolni kellene kettő jelentőset, de inkább hármat. Nem wengeresen jókat, nem önnön képére formálandó ígéreteket, hanem kész, kipróbált klasszisokat, valódi egyéniségeket. Akik védelmet jelentenének a rendszer gyenge pontjaira, akik egy másik futballkultúrát képviselve képesek volnának akár az ő hibáit is kijavítani. Ehhez persze először a mesternek kellene elhinni, hogy vannak ilyenek.