Ami a válogatottnak átok, áldás a magyar futballnak.

Noha kétségtelenül volt abban valami szimbolikus, hogy a nagy magyar futballnemzetnek olyan lenézett országocskák előtt kellett kutyába lemenve rimánkodnia a megfelelő eredményért, mint a lettek vagy a bálnavadászok, de - miután kiszégyenkeztük érte magunkat - most már koncentráljunk az ajándékra, ami az ölünkbe hullott.

Madarat tolláról, résztvevőt kvalifikációjáról. Ha kijutottunk volna legjobb harmadikként, az isten se mosná le rólunk, hogy csak a szél sodort minket Franciaországba, a bővítéssel járó huzat, semmi más. Ékes példa lettünk volna a felduzzasztott mezőnyön fanyalgók érvelésében, egy hibaüzenet, hogy talán meg kellene reformálni a selejtezők intézményét.

A tornáig hátralévő hónapokban a világ összes témátlan sportújságírója rajtunk köszörülné a nyelvét, a megnyitóra már közröhely tárgyaként érkeznénk, a többiek gúnyos mosollyal veregetnénk a vállunk, hogy "brávó, teljesen fain, hogy itt vagytok, hát oda-vissza vertétek Feröert" és mi nem értenénk az iróniát, és ettől meg cikibbek lennénk, ahogy kihúzva magunkat téblábolnánk fel s alá, a hátunk mögött meg azokat zrikálnák, akik annyira mákosak voltak, hogy egy csoportba kerültek velünk, és hivatalos körökben is felvetődne, hogy a statisztika komolyságának megőrzése érdekében az ellenünk szerzett gólokat inkább ne számolják.

Hétfőn még lelkesen csomagoltunk, a spanyol himnuszt fütyörészve, kedd éjjel meg kivágjuk a cekkert az ablakon és veszettül szidjuk a magyar sorsot meg a lettek kurva anyját. Hát álljon már meg a menet, nem érdemel a magyar szurkoló egy kicsit többet annál, hogy egy Lettország-Kazahsztán után kelljen elpukkantania a három évtizede behűtött pezsgőt?

Meg egyébként is, a futballtörténelem logikája ritkán választ egyenes utat, ami most áldásnak tűnik, egy meccs múlva simán lehet átok, vagy fordítva. Sebők Vili finnek elleni flipperezésekor azt hittük, miénk a jackpot, aztán kaptunk egy tucatot a jugóktól, és merenghettünk rajta, tán jobb lett volna elvérezni Helsinkiben. Talán az Aranycsapat is jobban járt volna, ha a világbajnok Uruk ellen esik ki hosszabításban, az elődöntőben, Puskás nélkül, esetleg - hogy tökéletes legyen - egy jogtalan tizenegyessel. A fiúk hősként térnek haza, fel nem merülne, hogy a döntőben ne aláztuk volna le a németeket, négy évre rá pedig, ki tudja? Persze nem csak velünk van ez így, utólag valószínű a brazilok is inkább kiestek volna Kolumbia ellen, ahogy igazságosnak tűnt volna, mint örökre lerombolni önmaguk nimbuszát, hazai pályán, az egy körrel későbbi 1-7-tel.

Most persze fájdalmas veszteségnek tűnik a pótselejtező képében fenyegető kiesés "micsoda lehetőséget szalasztottunk el, a magyar játékosok végre megmutathatták volna magukat a világnak", de nem lehet, hogy a magyar játékosoknak jobb úgy, ha a világ továbbra sem látja őket? És így nem derülhet ki olyan ékesen, hogy mennyivel rosszabbak, mint az albánok, a szlovákokról már nem is szólva. Persze lehet, hogy Bödének jól állna egy feröerinél erősebb védelem is, de a nyakunkat azért nem tennénk rá. Amúgy meg mindegy is, mert a pótselejtezőben ez is ki fog derülni.

Siránkozás helyett tehát inkább örüljünk az esélynek, hogy válogatottunk megérdemelten kvalifikálhatja magát egy világversenyre. Vagy megérdemelten maradhat otthon. Lemérhetjük, hol tartunk, van-e egyáltalán bármi esélyünk az európai középmezőny alsó fertálya ellen. A futballunk felemelkedésén munkálkodók pedig elgondolkodhatnak rajta, hogy jó úton járunk-e, esetleg még több stadionra volna szükség a felemelkedéshez és még több állami csapatra. Netán kevesebbre.