Hogy ki volt Sir Tom Finney? Harckocsizó, vízszerelő és angol futball-legenda. A klubhűség utolérhetetlen ikonja, az úriemberek úriembere, akihez hasonló játékos már sosem lesz, mert az is csoda, hogy volt. (Emlékezésünk egy korábbi bejegyzésünk alapján készült.)

Búcsúmérkőzésén

"Adókedvezményt kellene kérnie, mert tíz eltartottja van" mondták róla, de a legendás szélső mindvégig kitartott a Preston North End mellett. Ő volt Sir Tom Finney, aki soha nem nyert semmit, mégis szobra van, és róla készült a történelem legszebb futballfotója.

A csapathűség mindenkori megtestesítője családja prestoni otthonában született 1922-ben, mondanunk sem kell, hogy a stadion melletti utcában laktak. Már fiatalon leigazolta volna a PNE, ám ő némi családi nyomásra úgy döntött, hogy előbb édesapja vízvezeték-szerelő vállalkozásában szeretné elsajátítani a vízvezeték-szerelés titkait. Majd jött a második világháború, és egy harckocsiban találta magát, megjárta Afrikát és Itáliát, előbbi helyen a hadsereg csapatában két bevetést közt egyszer az ifjú Omar Sharif ellen is focizott (elég random az élet).

Mire kiszállhatott a Stuart könnyűharckocsiból már 23, egy évre rá végre elkezdhette karrierjét. 1946 augusztusában mutatkozott be a Prestonban, 18 perc kellett az első góljához. Ekkoriban még alkalmanként vízvezetékszerelt, hogy kiegészítse fizetését. A munkaeszközeit szállító talicskát a pálya melletti parkolóban tartotta, onnan ment a kliensekhez. Alig egy hónappal az első bajnokija után már válogatott, és  az is maradt a következő 12 esztendőben. Oroszlánosban lőtt 30 gólt, szerepelt 76 meccsen és járt 3 világbajnokságon (50, 54, 58). Az első osztályban kiscsapatnak számító, mégis feltétel nélkül imádott klubjában 433 mérkőzést játszott visszavonulásáig, ezeken 187 gólt szerzett. Az ötvenhármas és ötvenhatos szezonban az év játékosa volt, első duplázóként a díj történetében.

Csapata nélküle a bennmaradásért küzdött volna, vele egyszer bronzig, kétszer pedig ezüstig jutottak, és játszhattak egy FA kupa döntőt is, ahol aztán kikaptak a WBA-tól.

Gyors volt és őrülten technikás, jobbal-ballal pompásan lőtt, egyike volt a legnagyobbaknak..., mindezt pedig nem mi mondjuk róla, hanem Sir Stanley Matthews, vagy éppen Bill Shankly. Shankly persze nálunk frappánsabban fogalmaz: "Tom Finney bármelyik csapatban, bármelyik meccsen, bármelyik korban nagy játékos lett volna, még úgy is, ha felöltőben játszik." Amikor pedig a 70-es évek egyik sztárjáról kérdezték,  ezt mondta: "Ja, ő van annyira jó, mint Tommy. Persze Tommy lassan hatvan".

És ő mégis kitartott végig a Preston mellett. Egy példa, hogy teljesen képben legyünk klubhűség dolgában. Hívta a Torino. Az olaszok heti 100 fontos fizetést ígértek, adtak volna 10.000-et az aláírásért, egy villát a tengerparton és egy sportkocsit. Csapatában ekkor 12 fontért játszott hetente, és nem volt autója. Természetesen maradt.

Hűséges volt, és végtelenül úriember. Hozzá hasonló gentleman nem nagyon focizott azóta sem. Pályafutása lezárultáig egyáltalán nem ivott alkoholt, és soha nem káromkodott (mindkét téren szöges ellentétben a korabeli normákkal). Nemcsak hogy egyetlen kötőszó sem hagyta el ajkát, de ha belépett az öltözőbe, az egyébként mocskos szájú prestoni banda is ügyelt minden egyes szavára, tiszteletből.

Lapot életében nem kapott lapot, még sárgát sem.

A bevezetőben már említett legendás fénykép 1956-ban készült róla egy Chelsea elleni mérkőzésen, mint látható kissé eső áztatta körülmények között. Az év fotójának választott "The Splash" (fröccsenés/csobbanás) néven híres felvételen Sir Finney egy védő mellett viszi el, aki - bár elsőre nem szokás észrevenni -, de szintén szerepel a képen.

A fotó ihlette szobor 2002-ben került felállításra a PNE stadionja előtt, a Sir Tom Finney sétányon, bizonyítva, hogy nem minden a bajnoki cím. Az öröklét például nem ezen múlik.

ps: Ami a magánéletet illeti, a feleségével 49 évig élt házasságban, mielőtt megözvegyült. Hűséges típus volt.