Politikai meggyőződéstől függetlenül: Orbán produkciója az Aranylabda-gálán nettó katasztrofális volt.

Nincs kedvünk feszegetni, hogy mi a búbánatot keresett Miniszterelnök Úr a színpadon, viszont a mutatott teljesítmény mellett már nem tudunk elmenni szó nélkül. Kínosabb mutatvány volt, mint Pintér Attila, amikor összetett mondatokkal próbálkozik.

Pedig egy díjat átnyújtani nem tűnik akkora truvájnak, főleg, ha még a győztes nevét is más olvassa fel. Talán a lelki ráhangolódásnál történhetett valami, mintha fejben nem lettünk volna ott rögvest az elejétől. Utána pedig már borzasztó nehéz megtalálni a ritmust.

Kezdjük rögvest a bevonulással. Ahogy a felvételből látható, a fizikai felkészüléssel nem volt gond, a formaidőzítés viszont már bőven hagyott kívánnivalót maga után. Elnökünk darabos, mint a dorogi brikett, úgy billeg a pulpitushoz, mintha egyenest a hülye járások minisztériumából masírozna a reflektorfénybe. Ennél is sokkal jelentősebb probléma azonban, hogy egyetlen tikkes nyakrándulást leszámítva még csak reakcióra sem méltatja a prominensekkel zsúfolt nézőteret. Magyarán: elfelejt köszönni. Már csak úgy lehetett volna nagyobb paraszt, ha mindeközben a telóját baszkurálja. Még szerencse, hogy tele volt a keze trófeával.

Ezt követte a  Puskás plakett átnyújtása. Itt egy kicsit végre a magyar fiú mellé állt a sors, és egy a jól beazonosítható győztessel segítette a feladat végrehajtását. Zlatan felismerése nem is okozott gondot, az viszont már kellemetlenebb, hogy a díj lepasszolását követően úgy pillantgat a svédre, mint egy mocskos gondolatokat forgató zsiráf-fetisiszta. Bírjunk már azzal a szájnyalintgatással!

Sajnos a kezdeti sokkból eztán sem sikerült magához térnie versenyzőnknek. A páncélüvegből formázott műtárgy kézbesítését követően rögvest újabb megalázó helyzetbe keveredett: csúnyán faképnél hagyták. Ő meg csak állt mélán, és zavartan igazgatta szerelését. Hát hol itt a küzdőszellem, a "vasat is átharapjuk" mentalitás? A szituáció persze nem volt könnyű, hiszen Ibrahimovic és Julio Cesar az Interből személyesen is ismerik egymást, míg Felcsúton sem a svéd, sem a brazil nem rúgta soha. Azért valahogy csak fel lehetett volna rá készülni, hogy ezen az estén ő lesz a kakukktojás. Nézzék ezt a helyezkedést, milyen távol áll az embereitől! Aztán meg egyetlen finom csípőmozdulattal úgy átejtik, máris hátulról nézhet a távolodó zakók után.

Ekkor már sejthető volt, hogy nem lesz szép vége a kalandnak. Szét is estünk nagy rössel, ahogy kell. Persze nehéz haragudni a mi fiunkra, hisz ki ne próbált meg volna mindent az ő helyében, hogy valamit mentsen a renoméból. Az utolsó erőtartalékokat mozgósítva eredt hát a sztárok után, ám a nagy akarásból komikusan ütemtelen érkezés kerekedett, egy minden eddiginél látványosabb nyalintás kíséretében (elfáradtunk fejben). Mindezt a köszönőbeszéd közepette, mintegy annak hátterébe ékelődve. Julio Cesar nagy-nagy szerencséje, hogy kibírta röhögés nélkül, különben másnapra államosítjuk Brazíliát. A pörgenyelvűség ellenben ragályosnak tűnik, mert arra gondolni sem mernénk, hogy a nagyfejű cerberus gúnyos utánzásból vetemedett ilyesmire.

Összegezve a látottakat, ismét levonhatjuk az unalomig ismert következtetést: ami hazai pályán kényelmesen elég, az bizony a nemzetközi mezőnyben édeskevés. Éppen ezért jobb lenne, ha a jövőben inkább egy tapasztalt és harcedzett profi képviselné hazánkat az ilyen országimázst befolyásoló, világszintű csúcseseményeken. Mint például a Puskás Bözsi néni.

ui: Fociblog lévén alapból kerüljük a politikát, kivéve, ha olyan csatornán bukkan fel, aminek "sport" van a nevében. Olyankor hajlamosak vagyunk komolyan venni.