A válogatottak okozta kéthetes szünetben felmérjük a Serie A erőviszonyait, megmondjuk, amit már korábban kellett volna, de ellustultuk. Az eltelt hét forduló csak igazolta megérzéseinket.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy idén megvert minket az isten Vitéz Puzsér Róbert főállású médiakurvával, megfejelve a Somos ikrekkel. Természetesen ebben az országban már semmin sem lepődünk meg, így a már begyakorolt áhítattal hallgatjuk a mannát...

...elsősorban a Juventusról persze, amelyről Róbertnek hála sok mindent megtudhatunk, hiszen Ő oly mély ismeretekkel rendelkezik a torinóiakról, úgy futballszakmailag, mint főállású rajongóként. Egy ilyen óriás mellett reflexből összehúzza magát a szürke halandó, de azért megkockáztatjuk, hogy elmakogjuk, ami a szívünkön.

A Juventus továbbra is első számú esélyese a bajnoki címnek, ráadásul gyakorlatilag minden csapat előre odaadta nekik a scudettót. Ettől függetlenül - véleményünk szerint - mintha valami nem stimmelne a zebrák háza táján, pontosabban nem úgy stimmel, mint tavaly. Nem látjuk már azt a frenetikus, mindent elsöprő küzdeni akarást, azt a bizonyítási vágyat, ami például Pirlo vagy Vucsinics csúcsteljesítményében manifesztálódott, és ettől a csapat taktikai egyensúlya is sokkal borulékonyabb mint az előző, felejthetetlen bajnoki szezonban. Természetesen sok minden változott: új játékosok érkeztek, a BL miatt sok a hétközi meccs és az utazgatás, a fanatikus Conte pedig – egyelőre - csak az üvegvitrin mögött szentségelhet eltiltása miatt. Mindezeknél is jelentősebb különbség a két idény között, hogy tavaly a Milan volt a bajnokság legkomolyabb esélyese, a Juventust pedig tulajdonképpen extra lelkesedése és egy kis szerencse (ne feledjük az új stadion varázsát sem) segítette az előzetesen nem várt bajnoki címhez. Vehetjük úgy is: tavaly túlnyerték magukat, minden összejött nekik, erőn felül teljesítettek. Ne feledjük: a fél csapat önkívületben játszotta végig a meccseket. Vidal például a világ legjobb középpályásai közé lendítette magát, Pirlo visszatért mágikus önmagához, Mirko „Lusta" Vucsinics végigszáguldotta a szezont, Marchisio sok évnyi szürkeség után gólszüretet tartott, a svájci Lichtsteiner a jobb oldalon nyújtott káprázatosat, Bonucci és Barzagli pedig a védelemben váltak nagy kérdőjelből magabiztos oszloppá.

Egy ilyen szezon után azonban sokkal nehezebb az újrakezdés, nehéz ugyanazt a lendületet megismételni. Idén szemmel láthatóan kiegyensúlyozatlanabb a gárda, a legtöbben visszatértek átlagos teljesítményükhöz, így viszont nem biztos, hogy hosszú távon fenntartható marad a veretlenségi széria. Na igen, 46 mérkőzésen nem kikapni, őrületes mutató, de a közhely szerint előbb-utóbb teherré válik, és mintha úgy tűnne, mostanra tényleg ez lett a helyzet. A csapat egyre inkább csak az eredményre hajt, pont azt teszi, ami miatt legtöbbször olyan sematikus, kiszámítható az olasz csapatok játéka. A Juventus éppen azzal emelkedett ki tavaly a többiek közül, hogy minden helyzetben ugyanazt a veszett letámadást alkalmazta, labdával pedig kérlelhetetlenül ment előre, rengeteg futással, futószalagon kialakított helyzetekkel.

Persze megszokásból is lehet bajnokságot nyerni, főleg ha gyenge a színvonal: a zebrák 19 ponttal állnak, tavaly ilyenkor még csak 13 volt nekik. Ettől függetlenül ne feledjük, csak most kezdődik a java. A következő bő egy hónapban jönnek egymás után a nagy meccsek: Napoli, Inter, Lazio, Chelsea mind otthon, majd a Milan elleni derbi idegenben. Ez a hónap meghozza a választ, hogy tényleg kifulladóban a gépezet, vagy csak arról van szó, hogy a viszontagságosabb szezonra való tekintettel egyelőre valahol a kettes és hármas sebességi fokozat között járnak. Ha mégsem tudatosan spájzolják a szárnyalást, akkor előtérbe kerülhet a Pirlo-probléma (fásultan érdemes-e pályán tartani?), és még jobban hangsúlyossá válhatnak a támadószekció minőségi hiányosságai. (Jegyezzük meg, könnyen lehet, hogy Andrea azért is van gyengébb formában, mert Conte hiányában még inkább kell egy ész, aki belülről dirigál.) Végezetül az is a Zebrák javára szól, hogy karizmatikusan üvöltöző trénerük decembertől újra az oldalvonal mellől eregetheti a dühös ködfelhőket.

Az első hét forduló azt is megmutatta, hogy mely csapatok lesznek a kihívók, azaz mely csapatok küzdenek majd a további két BL-helyért. Ezek sorrendben a Napoli, a Lazio és az Inter. Vegyük sorra.

A Napoli idén váratlanul jól rajtolt, pedig mi nyíltan kardoskodtunk Mazzarri, és főleg a kontrafutballon alapuló játék ellen. Egyelőre úgy tűnik nem volt igazunk, ráadásul az eddigi nagy menetelést immár Lavezzi nélkül hozza a csapat. A helyzet jelenlegi állása szerint Cavani továbbra is futószalagon termeli a gólokat, míg Lavezzi helyén a szürkébb, de hatékonyabb Pandev végre azt nyújtja, amire valójában képes, az új csillag Lorenzo Insigne pedig egyértelműen feledteti Pocho szellemét. Adria Messije máris meghódította a nápolyi szíveket, egy-az-egyben verhetetlen, hatalmas reménysége az olasz futballnak. A többi új igazolás (posztra) is beválni látszik, említhetjük Gamberini, Mesto vagy Behrami nevét. Ha el tudják érni, hogy a Juventus egyedüli kihívójának szerepébe kerüljenek, akkor  jó eséllyel pályázhatnak a második helyre. Rettenetesen fontos lesz az a bizonyos október 20-i torinói meccs.

A Lazio szereplése szintén kicsit váratlan, ha a barátságos meccsek alatti bukdácsolást nézzük. Kevésbé lepődhetünk meg, ha felmérjük a keret erejét. Tavaly úgy lettek negyedikek, hogy messze tudásuk alatt teljesítettek, edzőjük magánshowja (többször lemondott, majd visszakozott) dominálta a szezon nagy részét. Idén egy kissé ismeretlen bosnyák-horvát trénert hoztak, aki Svájcban dolgozott pályafutása nagyobbik részében. Ez bizony óriási lutri volt, még akkor is, ha kiváló edzőről van szó, hiszen a római közeg nem éppen a végtelen türelemről és az aprólékos építkezésről híres. A keret minősítése során többféle sablonban gondolkodhatunk, ha akarjuk beszélhetünk egy heterogén, rutinos, nemzetközi keretről, amely minden posztra kínál karakteres megoldásokat, de úgy is beállíthatjuk, hogy egy arcnélküli egyveleg, zsoldosok gyülekezete, kiélt veteránokkal megspékelve. Talán pont ez a kettősség áll annak az útjában, hogy folyamatosan sikeres legyen a Lazio-projekt. Nyilvánvaló, hogy idén rengeteget léptek előre játékban, látszik, hogy már most van koncepciójuk, és furcsa módon a két elveszített meccsük során is az derült ki, hogy komolyan kell számolni velük az idei bajnokságban. Olasz szinten kiemelkedően erős és kiegyensúlyozott az állomány, még akkor is, ha néhány kulcsember bőven a harmincas éveit tapossa (Biava, Dias, Klose, Mauri). Középpályájuk párját ritkítja, nyilván Hernanes, a Próféta kiemelése kívánkozik előre. Csatárposzoton kicsit Klose-függőnek tűnnek, de talán ha a nagy öreg, a mágikus Rocchi újra csatasorba áll, még ez sem lehet probléma.

Legnagyobb kérdés, elhiszik-e végre, hogy ők is a legjobb háromba tartoznak, illetve saját közönségük mögéjük áll-e teljes mellszélességgel. A Milan elleni meccsen akár mindkettő kiderülhet.

Az Inter egyelőre megítélhetetlen. A keret részben kicserélődött, és egészen megerősödött. A derbi megnyerésével kerültek tűzközelbe, a lelkesedés pedig tovább repítheti őket, de a határ véleményünk szerint nem a csillagos ég. Viszontagságosabb időszakokban komoly problémaforrás lehet a régiek (Szenátorok) és az új hullám viszonya, amit a most sztárként viselkedő Stramaccioni nem biztos, hogy megfelelően tud majd kezelni. Az eddigi eredményektől sem kell hasra esni, minket – egyelőre - nem győzött meg az új szakvezető. Adjuk meg, középpályán elképesztő mély a keret (Mariga és Obi például még egy percet sem játszott), de a gerinc még nem állt össze rendesen, a védelem és a csatársor pedig sebezhető. Ez lehet az „elrugaszkodás éve" az Internél, azaz a 3-4. helyre ácsingózhatnak, mi azonban a Laziot látjuk hangyányival esélyesebbnek a BL-hely elérésére.

A Rómával egyelőre nem foglalkoznánk túl sokat, továbbra is szedett-vedettnek tűnik a keret, úgy néz ki, nagy baklövés volt a Fiorentinát reptető Montella helyett Zemant választani. Csak két csapat kapott náluk több gólt. A római derbiig hátralévő négy meccsen nagyságrendeket kéne javulniuk ahhoz, hogy megérje érdemben foglalkozni velük. Szemünkben továbbra is a kiöregedő Totti levezetéséről szól a Roma, és amíg ez a vonulat dominál, addig nem lesznek esélyesek a BL-helyre.

A többi csapattól igazán jelentős truváj nem várható, a szimpatikusan igyekvő Fiorentinát leszámítva leginkább az enyészet jellemzi a mezőnyt. A csapatok durván háromnegyedénél a legfőbb cél a kiesés mielőbbi elkerülése.

Mindeközben a Milan-hívek keservesen csóválják a fejüket, vagy éppen szemlesütve ülnek. Hát igen, eddig nem vettük elő ezt a szomorú témát, de most itt az idő, hogy alaposan belerúgjunk a fekvő Diavolóba. Ki kell jelentenünk, hogy amit az elmúlt nyáron Galliani égisze alatt művelt a Milan vezetése, az gyakorlatilag példátlan, és egyben teljességgel elfogadhatatlan. Ilyen mértékű szándékos öncsonkítás nagyon ritkán történik a futballban, kizárólag a csőd szélén álló, évek szívós munkájával tönkretett csapatok produkálnak ehhez hasonló lefelé rakétázást. És Milánóban még meg is magyarázzák. Nem szeretünk napi politikai felhangokat pengetni, elég annyi, hogy látunk ilyet az élet más területein is. A rossz nyelvek szerint Berlusconi a politikai visszatérését készíti elő, és most a hangulat rontására törekszik, mondván, hogy mindenről a gazdasági válság tehet. Tudják, rosszabbul élünk, mint amikor én voltam a miniszterelnök. Ennél logikusabb magyarázat egyszerűen nincs.

Vegyük sorra a mindenki által ismert tényeket. A nagy generáció együttes visszavonulása, valamint a világ legjobb védője (Thiago Silva) és a világ 5 legjobb csatára közé sorolt Ibrahimovics eladása még csak-csak lecsúszik, bár milánosként elég nehéz lehet megemészteni. Az már sokkal inkább felfoghatatlan, hogy a közönségkedvenc Cassanót (aki az előzőek távolodó háta láttán nyíltan vállalta, hogy le akar koccolni) elherdálta a vezetőség. Egy több, mint „unorthodox" húzással elcserélték Pazzinire, és még 7 milliót eurót is átnyomtak cserébe, ami enyhén fogalmazva is tudatos szembe köpése az üzleti szemléletnek. Semmi nem indokolhat egy ilyen üzletet, csak a szándékos károkozás. Pazzini hiába rúgott egy triplát a nyitómeccsen, csak egy semmirekellő, lassú, nehézkes befejezőcsatár, fajtájából tizesével rohangálnak a Serie A-ban. Cassano defibrillátorral együtt is minimum 10 millió eurós játékos, Pazzini pedig jó esetben maximum 5 millió eurót ér annak a szerencsétlen hülyének, aki pénzt áldozna rá.

És akkor, ha mindez nem lenne elég, kölcsönvették Bojant a Rómától és Constantot a Genoától. Bojant, könyörgünk, Bojant, akinél rosszabb játékost nem hordott hátán a föld Preisinger Sándor óta. Ez már-már az a mélység, amit csak a Palermo szokott ostromolni.

Bojan akcióban:

Egyszerűen rangon aluli játékosokról van szó. Montolivo ingyen érkezett, ami még mondjuk szódával talán elmegy, bár ő is egy nyámnyila anyámasszonykatonája, tízből kilenc meccsen szürke, monoton, statikus és teljességgel haszontalan. Rajtuk kívül érkeztek még páran, De Jong 3,5 millió euróért történő megszerzése utcahosszal a legjobb fogásnak tűnik, főleg annak fényében, hogy Acerbit például 4 millió euróért sikerült elcsábítani a Chievótól.

Mindezen katasztrófák eltörpülnek amellett a tény mellett, hogy a védelem kérdését egyáltalán nem sikerült megoldani. Nem csak a csapat szurkolóit, de az olasz futball valamennyi rajongóját mélyen elkeseríti/felháborítja, hogy az AC Milan egy Bonera, Yepes, Mexes, De Sciglio védőnégyessel képes pályára futni a derbin.

A védelem trágya, a középpályán Seedorf távozásával óriási űr keletkezett, a támadók között pedig elképesztő alacsony a színvonal, tekintve hogy az eleinte szezononként minimum 30 gólt ígérő Pato gyakorlatilag profi futballra alkalmatlan fizikummal rendelkezik, és csak azért van még mindig a Milan keretében, mert jó az ágyban (a főállásban sérült ficsúr Berlusconi lányával jár).

Fentiek természetesen lavinaszerű változásokat indítottak el, a meglévő keret összértéke is szakadni kezd ilyenkor, az önbizalom elillan, az egykor monstruózus Boateng mára egy focipályára nem való utcai harcosnak tűnik, a tavaly még gólzsák Nocerino pedig a padon vakargatja szakállát.

És itt ki is térhetünk Massimiliano Allegrire, aki ebben a lehetetlen helyzetben próbálja kormányozni a hajót. Nem lehet egyszerű dolga, de túlzott konzervativizmusa idén is tetten érhető. Személyi kérdésekben hozott döntései nem mindig indokolhatóak (lásd Nocerino padoztatása), sokszor pedig kifejezetten rosszul sülnek el (pl. Bojan erőltetése a derbin). A legújabb hírek szerint leváltása közeleg, de nem látjuk, hogy más annyival jobbat tudna kihozni ebből a szétbarmolt keretből. Idén nem marad más, mint a bentmaradás mielőbbi kiharcolása, és kis szerencsével egy Európa Liga hely elcsípése.

A legnagyobb probléma nem is azzal van, hogy 20 év sikerei után idén megpihen a Cavaliere, hanem, hogy úgy ereszti el csapatát, mintha soha nem lett volna övé. Egyszerűen ledózerol egy még menthető állapotban lévő házat. Az egész olasz futball renoméja zuhan újra egy hatalmasat, mert innentől már tényleg csak egyetlen nemzetközileg versenyképes csapat maradt. Ezek után milyen sztárt tudnak majd meggyőzni arról, hogy érdemes a Milant választani? Melyik istenített játékos mezét fogják garmadával venni a szurkolók? A jegyeladások rohamos csökkenését mi állítja majd meg?

Nyilvánvaló, hogy a költségek minden áron történő lefaragásával a bevételek is jelentősen csökkennek majd, így pedig nem tud spórolni a tulajdonos. A helyzet az, hogy a Milan továbbra sem egy piaci alapon működő klub, hanem egy oligarcha játszótere, aki kénye-kedve szerint alakítja jövőjét. A tifosók meg nézegethetik a régi videókat, és nagyokat nyelve végigszenvedhetik a szezont.