Egervárinak igaza van, ezen a szinten megbocsáthatlan egyéni hibák miatt veszítettük el a mérkőzést, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy ő lenne az az egyén. "Olyan hibákat követtünk el védekezésben, amelyeket nem lett volna szabad" nyafogta csalódottan, de vajon Elek követte el a nagyobb baklövést, vagy az, aki odarakta? És egyébként is, mi a viharnak kellett agyonvariálni a kezdőt, ha állítólag éppen az összeszokottság lett volna legfőbb előnyünk az (állítólag) szedett-vedett hollandokkal szemben? Milyen építkezés az, ahol egyetlen tégla kiesése miatt fel kell törni az alapozást?
A kedd esti paskolás a szövetségi kapitány fogyatékosságairól szólt. Taktikai korlátoltsága, rossz helyzetértékelése és válogatási elveinek önkényessége mind, mind benne foglaltanak a csúfosan sima vereségben. Kezdjük rögtön azzal, hogy ilyen kínosan amatőr ötletekkel spékelt kezdőcsapatot hajnali háromkor szokás összedobni, részegen a kocsmapultnál. "A' izét hátrahúzzuk balba, a Józsi meg a norvég mennek előre... Imikém, figyelsz?"
Józanul az ember bizonyosan nem forgatja fel a komplett - és (állítólag) összeállt - védelmét a legerősebb csoporttárs ellen. Ha kiesik egy balhátvéd, akkor betesz egy balhátvédet, ha pedig egy középpályás, akkor egy középpályást. Ennyi. Csak egy megmámorosodott elmének juthat eszébe, hogy a saját posztján is véleményes képességű Elek majd pont a számára tökidegen balhátsó helyén nyújt világklasszis teljesítményt. Vagy Lipták Zoltán bárhol. Utóbbi amúgy azért kerülhetett csapatba, mert a Juhász mellé korábban (állítólag) nagyon sikeresen beépített Korcsmárra egy sorral feljebb volt szükség. És miért? Mert Eleket hátravezényelték. Szép.
Aki nem tudta követni a szöveges feladványt: egyetlen védő esett ki a szokásos kezdőből, mi pedig változtattunk három helyen.
Innen több irányba ágazhat a kritika. Folytathatnának azon a nyomon, hogy miért pont akkor kellett kiszedni Vargát jobbhátvédből, amikor Laczkó bevizesedése a túloldalon egy szem Vanczákra redukálta a keret mélységét? Vagy azzal az izgalmas kérdéssel, vajon mennyiben a kapitány felelőssége, hogy képtelen posztazonos cserét találni a bal- és jobb-bunkó szerepére, mintegy két éve. Ide a rozsdás bökőt, hogy Eleknél azért poroszkál még néhány megfelelőbb helyettes magyar útlevéllel. Akik egy kifejelendő labdánál tudják, merre a partvonal.
Mindeközben pedig szól a mantra napestig, hogy ebben a csapatban "nincsenek pótolhatatlan játékosok". Tényleg nincsenek, azért kellett volna a keddi kezdőből Korcsmárnak és Vargának négy helyett játszania, azért szűnik meg a csatárjáték Priskinnel, ha Szalai éppen formahanyatlik, vagy kiadó a jobb szél, amíg Rudolf csapatot keres.
A helyzet az, hogy a kedd esti fiaskó aggasztó pontja nem is az eredmény - végül is legutóbb 4-0-ra égtünk itthon, az ásító nullához képest a büszke egyes akár látványos fejlődésnek is nevezhető -, hanem a csapat. Pontosabban, hogy az a csapat futott ki a pályára, amelyik, és főként, hogy miért. Számunkra egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy Egervári csapatépítési elvei nem kompatibilisek a valósággal. Mondhatni, luxus nekünk egy ilyen kapitány. Amíg tartott a Dzsudzsi-mánia, nem volt nagy kunszt letolni a közvélemény torkán, hogy Huszti kiírta magát a válogatottból. És Tőzsér Dániel? Tán obszcén képeket küldözgetett az egervari@sanyimail.hu-ra? Mégis miként juthatott a kapitány eszébe hamarabb behívni Gyömbér Gábort? Vagy éppen Elek Ákost, akiben annyira nem bízik, hogy inkább egy középhátvédet játszat a helyén.
Tőzsér Belgiumból a Serie A-ba költözve a második bajnokira kezdőbe került, Gyömbérnek Pápáról Fradira váltva sikerült hasonló bravúr, míg Eleknek az Eskisehirsporból (fél szezon, 31 perc a pályán) Diósgyőrig kellett kullognia stabil játéklehetőségért. Nem kell ahhoz "C" licenc, hogy kiválasszuk közülük a legjobbat. Persze mi ehhez nem értünk, nyilván sokkalta fontosabb, hogy jó legyen a hangulat Telkiben, és vacsora közben mindenki hangosan röhögjön Sanyi bácsi poénjain. Mi meg közben emésztgethetjük, hogy összesen hat játékosunk edződik a négy legnevesebb bajnokságban, és ebből kettőről is le tudtunk mondani.
Cserébe viszont "egy olyan közösség jött össze a válogatottnál...", nagyszerű, és amúgy milyen a csapat? Tényleg van saját karakter, vagy két sérülés meg némi formaingadozás hazavágja az egész koncepciót. És egyáltalán, megengedhetjük magunknak, hogy ne a védekezésből induljon ki a filozófia? Mielőtt még bárki ezzel jönne, a világ legjobb csapatai nem azért álltak rá mostanában a támadófutballra, mert az olyan hatékony, hanem azért, mert alapból mindenki bekkel ellenük, így a kontrajátékkal nem mennek semmire. Na de mi? Komolyan gondolhatja bárki, hogy nálunk jobb csapatok ellen van más reális esély, mint megszállottan rombolni, meg néha kilőni egy-egy gyilkos kontrát? És főleg, minek? Miért álltatjuk magunkat a támadójáték hangsúlyozásával, amikor egy szimpla beívelésből négy védőnk közt bólint gólt a magányos támadó? Amit amúgy az andorrai is megtehett volna, ha nem bicikliszerelő.
Hogy világos legyen, nem a formációról beszélünk, hanem a csapat védekezéshez fűződő viszonyáról. Mi ott süllyednénk el szégyenünkben, ha az általunk pályára engedett válogatottban mindenki egykedvűen hátat fordítana egy szabadrúgásnak. Nézzük a felvételt, és nem hisszük el. Mintha az egész társaság megsértődött volna, hogy a beígértekkel ellentétben mégsem volt olyan szar a holland védelem. Bezzeg a miénk.
Egervári egyetlen szerencséje, hogy a hollandok ránkmérte vereségnél nagyobb csalódásokat is megéltünk már, így nem csak az eredmény mindegy, de az se nagyon érdekel senkit, hogy ki és miket nyilatkozott a meccs után, vagy éppen előtte. Legfeljebb minket. Bízunk benne, hogy az észtek, majd a törökök ellen a kapitány úr fémjelezte koncepció csattanós választ ad felvetéseinkre. Csak aztán nehogy arccal előre.
Ui:
Ezt a nem éppen sznobhoz illő képet azért tettük ide, hogy elolvassák az utolsó utáni bekezdést, a kommentátorról. Menczer Tamás úgy végezte dolgát, mintha valakit nagyon ki szeretett volna elégíteni a mikrofonjával. Rendben van, nem kell rögvest agyagba döngölni a fiúkat, de azért egy ilyen meccs, ilyen második félidejében kizárólag a pozitívumokra koncentrálni, ignorálva valamennyi aggasztó jelet és látványos kapitányi baklövést, az már több a szimplán kínosnál.
Kedvencünk az a nívódíjas mondat, amellyel - nem kis bravúr - sikerült Elek Ákos óvodás módon középre fejelt (ön)gólpasszát is felmentően megfogalmazni. Konkrétan így: "rosszul érkezett a labda a fejéhez."
Az a gonosz labda. Hát hallottak már ilyet?
Utolsó kommentek