A Capello utódlása nyomán kerekedő bohózat az angol humor legnemesebb hagyományait követi, azzal a nem kis különbséggel, hogy most mi röhögünk, és ők nem értik. A "Harry a király" című abszurd komédiában színre lép a szigetország labdarúgásának valamennyi fontosabb szereplője, szövetség, média, szakma, sőt maguk a játékosok is. Az egyik legdurvább poént épp Rooney sütötte el.
Őszintén szólva nem látunk bele miért távozott Capello, annyi bizonyos, hogy a talján edzőfejedelem hírnevéhez méltó betonbiztos alibivel állt fel a székéből. Ő csak ragaszkodott Terryhez és az ártatlanság vélelméhez, előbbi legális perverzió, utóbbi indoklásba pedig nem lehet belekötni. Hogy valójában miként fajulhatott idáig a helyzet, az rejtély, ha más nem, bennünk felmerül vajon miért nem mondott le a kínos ügy középpontjában álló John Terry maga? Mintha elfelejtette volna az "egy mindenkiért, mindenki egyért" jelmondat első felét. Miből állt volna kiállni a publikum elé és mélyen a kamerába nézve valami ilyesmit mondani: "arra az elhatározásra jutottam, hogy lemondok a csapatkapitányi tisztségről, a rám irányuló figyelem árt a csapatnak, nekem pedig a csapat sikere a legfontosabbb, természetesen játékosként továbbra is minden erőmmel kűzdeni fogok a válogatottért, ha a kapitánynak szüksége van rám." Ennyi, és garantáltan mennybe megy. Nem is értjük miként hagyhatta ki a tálcán kínált ziccert, ha végül elítélik, úgyis bukik, ha pedig felmentik, örökre erkölcsi magas ló és a karszalagot is rögvest visszakapná. Ő inkább hallgatott.
Történt, ami történt, Fabio tán még vissza sem hívta Abramovicsot, már tele volt az internet a pozícióra régóta ácsingózó Harry Redknapp nevével. Az össznépi kánon azóta sem szűnik hozsannázni a Tottenham megváltóként várt edzőjéről, nem számolva megannyi kérdőjellel, például rögvest azzal, hogy a Tottenham edzője. Egy Premier League harmadik helyén álló, bajnoki címért versenyző, évek óta tudatos munkával és rengeteg pénzzel felépített csapatról beszélünk, amely emberemlékezet óta a legszebb szezonját futja. Hát el tudják képzelni, hogy ilyesmi az olaszoknál, vagy a spanyoloknál előforduljon, hogy annyira ne legyen más kandidáló a padra, hogy egy érvényes szerződéssel rendelkező, bajnoki címért harcoló edző lenyúlása komolyan felmerüljön? Mit felmerüljön, másról nincs is szó. Olyan az egész, mint egy ugrálva lobogtatott szegénységi bizonyítvány. Az pedig tovább fokozza a hangulatot, amikor a bajnoki címért szintén harcban lévő rivális játékosai is kinyilvánítják, hogy ellenfelük edzőjét szeretnék válogatottbéli főnöküknek. Szigorúan magánembereként, szigorúan a Twitteren. Nem éppen elegáns poén Rooney-éktól, de az biztos, hogy odab'sz.
Ami a szövetség csetlés-botlását illeti, abban semmi meglepő, régóta magabiztosan hozzák ezt a Leslie Nielsen-szerű kétbalkezes karaktert, felborítva, leverve, és elrontva mindent, amihez csak hozzányúlnak. Hatalmas presztízsveszteség, hogy az általuk agyonfizetett "Don" vágta rájuk az ajtót, és még csak nem is nagyon hibáztathatják érte. Ráadásul ezek után már azért az egyébként dicséretesen merész döntésükért is pironkodniuk kell, hogy külföldi edzőt akartak. Merthogy ezen a ponton hatalmas sebbel-lobbal színre lép a megunhatatlan angol közvélemény, és egy széles mozdulattal magához ragadja a mikrofont. Enyhén dülöngél, a hasán minduntalan felcsúszik a kinőtt Gascoigne mez. Aztán teli tüdőből rágyújt a "nemzeti csapatba, nemzeti kapitányt" örökzöld nótájára, a refrént pedig már együtt énekli az egész kultúrház. Kit érdekel már, hogy Capello kinevezésére azért került sor, mert McClarennel a kispadon kínosan leégtek a maguk szempontjából tétnélküli meccset játszó horvátok ellen, odahaza. Az elbukott EB selejtezők után fordultak hozzá, és vele ki is jutottak csont nélkül mind Dél-Afrikába, mind a nyári Európa-bajnokságra. Tagadhatatlan, hogy a VB-n súlyos pofonba szaladt bele a németek ellen, ugyanakkor nem kérdés, hogy jobb csapattól kaptak ki, ráadásul ki tudja mire nem lett volna elég a gyors egyenlítésből merített önbizalom, ha megadják Lampard szabályos gólját.
Rég volt, tán igaz se volt. Ami kevésbé történt régen, az Redknapp adócsalási ügye, egészen pontosan szerdán mentette fel a bíróság. Amennyiben elfogadjuk az ítéletet, és miért ne tennénk, úgy természetesen Redknapp védekezésének is hitelt kell adjunk. Talán nem tudják, de a leendő kapitány többek között az alábbi kijelentésekkel bizonygatta ártatlanságát a taláros testület előtt: "Van egy súlyos problémám, nem tudok írni...", "Úgy írok, mint egy kétéves, nem tudok betűzni sem", "Bárkit megkérdezhetnek a Portsmouth-nál, sosem tudtam kitölteni a jegyzőkönyvet", "Nem értek a számítógéphez, nem tudom mi az az email, soha nem küdtem faxot, sem sms-t". Ettől még persze lehet jó edző, ahogy éppen bizonyítja is a Tottenhammel, de azért a nemzeti együttes trónjára ültetni egy funkcionális analfabétát, legalábbis érdekes vállalkozás. És ebben tényleg nincs részünkről semmi rosszindulat, épp akkor volnánk aljasok, ha azt pedzegetnénk vajon mennyi túlzás lehetett az eskü alatt vallott szavakban (és főleg miért).
Az persze végképp nem őt minősíti, hogy rajta kívül egyetlen épkézláb hazai jelölt sem akad. Az első osztályban - kapaszkodjanak - három angol vezetőedző dolgozik jelenleg, ő, Pardew és Hodgson. A szarkák menedzsere már el is zárkózott a lehetőségtől, ahogy a másodosztályban pöffeszkedő Allardyce is, részükről Redknapp. A jó öreg Hodgson biztos szívesen elvállalná, de ez a liverpooli fiaskója után fel nem merül. Na ebből tessék válogatni.
Mindeközben a skótok rögvest hatan vannak, esetleg ott kéne körülnézni, na jó, ők nem teljesen angolok, de azért beszélik a nyelvet (vagy valami hasonlót), szeretik az esőt, a meleg sört és a beíveléseket, mi kell még? Velük rögvest megtriplázódna a választék, - nicsak! - hiszen itt egy edzőpápa, még a Rooney is biztos örülne neki...
Ez persze csak vicc, hülye is lenne otthagyni az egyszer majd róla elnevezett stadiont a világ legtúlértékeltebb csapatának biztos kudarcra predesztináló kispadjáért. Mert valójában persze ez a legnagyobb probláma az angoloknál, de a sztori már olyan régi, hogy szinte magunk is unjuk. A nem létező sztárjaira büszke pojáca, aki egyszem igazi klasszisával takargatja szemérmét (Wayne Rooney az, ki lenne más). Bár jobban meggondolva mégiscsak nehéz megállni röhögés nélkül, ha a Lampardban és Gerrardban szunnyadó kiaknázatlan lehetőségekről hallunk, főleg ha kellően komoly arccal mondják. Na majd most, Harryvel megmutatják a fiúk, ő tudja mi kell nekik, nem bonyolítja túl a taktikát és olyan önbizalmat költöztet beléjük, hogy maguk is el fogják hinni, mindenre képesek. Aztán emelt fővel megint kapnak egy ötöst a németektől. Akik mintha valamivel kevesebbet törődnének a tradiciók konzerválásával, és többet azzal, hogy jó játékosokat neveljenek. Tulajdonképpen nem is értjük miért akar Redknapp annyira kapitány lenni, mintha koronának nézné a csörgősipkát. Ha csak egy kicsit is empatikusabban tekintünk a rá váró kálváriára, akkor lassan elkezdjük sajnálni.
Utolsó kommentek