"A játékosok küzdöttek, hajtottak, én rontottam el, túl könnyen vettem a meccset, nem készítettem fel megfelelően a csapatot, el kell ismernem, hogy ez a vereség az én hibám volt" hallottak már valaha ilyen edzői nyilatkozatot? Mi még soha.

Roberto Mancini a tegnap esti fiaskó után egy szót sem ejtett a bíróról (pedig több büntetőt is reklamálhatott volna), vagy az ellenfél góljának szerencsés voltáról (pedig alaposan megpattant), egyszerűen beismerte, hogy a City jó szériája és az Everton tartalékossága okán nem úgy állt a meccshez, mint kellett volna. Eltolta a mérkőzés előtti pár napos felkészülést, ezért kaptak ki, nagyon sajnálja.

Az ember először az őszinteségen döbben meg, aztán azon, hogy miért is oly szédítő jelenség, ha egy edző hirtelen vállalja a felelősséget. Értjük mi a hatalmas nyomást és valóban botrányos a szigeten a bíráskodás, de azért az nem járja, hogy Angliában hétről-hétre vereslő fejjel hőbörgő, vagy éppen halkszavú, tépődve mártíromkodó menedzserek hada keni szegény síposokra az elbukott kilencven percek minden gyalázatát. "Ha a nyolcadik percben kiállítják az ellenfél balhátvédjét azért a faultért, amit én sem láttam jól, de majd újra megnézem, akkor minden másként alakul." Általában valami ilyesmit mondanak, ha becsődöl a négynégykettő, aztán fel is út, le is út, a maradék 5399 másodpercről ezek után már nincs értelme beszélni. Mancio ehelyett kiült a tájékoztatóra, és nagy szomorúan feltette a kezét, az elképedt újságírók  meg hirtelen nem is értették, hogy miről beszél. És nem csak azért, mert mérhetetlen bújában helyenként szétesik az angolja, a lelombozott talján tényleg olyan hatást kelt, mintha igazságszérumot kapott volna. Pedig egyszerűen csak van tartása őszintének lenni ebben a kínos helyzetben.

A különleges pillanatok persze nem tartanak örökké, Tevezről kérdezvén már rutinból tereli a témát, a búcsúzáskor pedig szemrebbenés nélkül állítja, hogy micsoda príma igazolás volt Pizarro.