"A vendégek a pályán töltötték a szünetet, mert a petárdák össztüzében lehetetlen volt bejutni az öltözőbe."

Azt ígértük tegnap, hogy ma szót ejtünk  délszláv szomszédaink Fradi-Dózsájáról. Hát, íme.

Első körben leszögeznénk, hogy szociológiai jellegű vizsgálódásaink már a meccs előtti este megkezdőttek, ami a Marakanában másnap átélt hangulatot csak még sokkolóbban túláradóvá tette. Csevapcsicsa, Severina, Rakija, hajrá. A stadionba belépve (körülbelül 20 perccel a hivatalosan megjelölt kezdés előtt) azonnal a műsor közepébe csöppentünk. A Zvezda szurkolók épp' tökéletes célzást bemutatva szórták meg petárdákkal a játékoskijáró bejáratát. Céljuk nem volt más, mint hogy "megnehezítsék" a Partizan kapusának, Vladimir Sztojkovicsnak öltözőbe való visszatérését. Tegyük hozzá, a kapus megdolgozott az utálatért. Karrierje hajnalán azzal csábította el az őt felnevelő Zvezda szurkolóit, hogy egy AS Roma elleni győztes UEFA kupa meccsen hárította FantAntonio Cassano panenkás tizenegyesét. Ezt követően bajnok és kupagyőztes lett a csapattal, majd hamar vette a kalapját és Európa felfedezésébe kezdett. Külhoni pályafutása olyan volt mint a görög államkötvények manapság: akkor is volt lejjebb, amikor már nem is lehetett. Négy év alatt öt országban védett, összesen 36 meccsen, általában beugróként. 2010. augusztus 27-én következett az őrület első állomása, amikor úgy gondolta, hogy hazatér Belgrádba, csakhogy az ősi ellenfél Partizan csapatához. Mindezt két hónappal azután, hogy hivatalos ceremónia keretében avatták a Zvezda tiszteletbeli tagjává, átnyújtva neki a 134-es számú klubtagsági igazolványt. Ez azért kicsapta a biztosítékot a véleménynyilvánítás terén amúgy sem rest szerb társadalomban. A soron következő (tavaly okóberi) derbin a közönség még meglepő józansággal vette tudomásul a portás döntését (értsd: életben maradt). Az 1-0-ás vendégsiker mámorában azonban 19-re lapot húzott és duplázva a tétet kirohant a Partizan szurkolóihoz, a következő felirattal kedveskedve nekik: "Kérlek bocsássátok meg a csúfos múltamat!"

Az eddig sporadisztikusan érkező halálos fenyegetések új szelet kaptak. A tébolyult még azt is képes volt lenyilatkozni, hogy ő nem provokációnak szánta ezt a pólót, csak az érzelmeit juttatta kifejezésre. Nem csoda, hogy a Zvezda szurkolók már az emlékezetessé vált genovai olasz-szerb meccs előtt betörtek a válogatottat szállító buszra, és emlékeztették Vladimirt a klubhűség fontosságára (a maguk egyszerű eszközeivel).

Na, ez lett volna a mérkőzés tán legfontosabb előzménye. Nem csoda hát, hogy kapusunk záporozó pirotechnika közepette, őrült sprintben tűnt el a játékoskijáróban. A hangulat fokozódott, természetesen mindenki állva fagyoskodott (a székek amúgy is minősíthetetlen állapotban), majd végre kiballagtak a csapatok (negyedórás késéssel), amit a Zvezda szurkolók elképesztő parádéja kísért. A Delije Sever (durván: Északi kanyar hősei) befűtött (durván).

10 percig nem láttunk semmit a pályából (persze játék sem volt), petárdázás, tűzijátékozás ilyen magasságokba való emelését még nem tapasztaltuk sehol, egyszerre volt mámorító és hátborzongató. A petárdázás ezt követően körülbelül 3-5 másodperces frekvencián állapodott meg (pukkangatás helyett arra az ágyúlövésszerű dörrenésre tessék gondolni, ami a vehemensebb délolasz csapatoknál félidőnként egyszer-egyszer elpattintva hosszú pillanatokra döbbent csendbe dermeszti a stadiont). Az egyoldalú szurkolói erődemonstráció nem tartott sokáig. Eljött a 10. perc, és a Partizan szurkolók is megmutatták végre, hogy nem csak pattogatott kukoricát rágcsálni jöttek. Náluk is gyúltak a görögtüzek, és a déli kanyar hamarosan teljesen eltűnt a füstben. A játék nem állt meg, de érezni lehetett, hogy gond lesz, a tűzoltók nagy erőkkel vonultak át a futópályán, és a rohamosztag is megindult. Kisvártatva többméter magas lángnyelvek bukkantak elő a füstből, hiszen kigyulladt egy - tippünk szerint - atlétikai eszközöket tartalmazó konténer. Ekkor már a játékvezető is inkább megállította a játékot.

Nagyjából ez volt az első momentum, amikor a Grobari (Sírásók) ténykedését alaposabban szemügyre vettük. A vendégszektort nem teljesen megtöltő ultráktól jobbra és balra is, a biztonsági okokból szabadon hagyott két üres szektor után, szintén vendégultrák foglaltak helyet. Eddig szájtátva és fülig érő szájjal figyeltük a szurkolói lendületet, most arcunkra fagyott a mosoly. Gyakorlatilag ott voltak a hazai tribünön az ellenségek mindenféle korlát nélkül és épp tucatjával tépték föl a székeket amúgy a tűz mellé, hangulatfokozó elemként. Tovább emeli a feszültséget, hogy az itteni ultracsoportokon belül sem ritkák a konfliktusok, jelenleg pedig konkrétan gyűlölik egymást a Partizanos osztagok. A Zabranjeni (tiltott) és az Alkatraz közt jutott odáig a dolog, hogy már nincsenek is egy szektorban, és még véletlenül se énekelnek közösen. A kanyarban elhelyezkedő szurkolók kifeszítettek egy méretes transzparenst is, melyen durván elküldték a p.csába a szakadárokat, azzal vádolva őket, hogy a Delije szervezte az egészet.

A pályán történtek nem sok vizet zavartak egészen a 43. percig, amikor egy 30 méteres lövésbe alig láthatóan belekezelt az egyik Partizanos a 16-oson belül, 11-es. A vendégek játékosai kivétel nélkül megrohamozták a bírót, gyakorlatilag egy lyukas garast nem adtunk volna érte, de végül pár perc alatt elült a balhé, jöhetett a brazil Evandro.

A kihagyott büntető után hamarosan következett a szünet, és egy jó kis csapatok közti verekedés. Bekapcsolódott mindenki, gyúróktól a cserékig. Az okosabbak elindultak az öltöző felé, bár három Partizanost leszámítva a többit visszatartották, vélhetően, hogy megvárják, amíg a Zvezdások beérnek az öltözőjükbe, ezáltal elkerülve a folyosói balhét. Nem számoltak azonban azzal, hogy így viszont a vendégek ismét a Delije tökéletes célpontjává váltak. A Sztojkovics kapus elleni hadjárat második felvonása már sikeresebbb volt. A szurkolói petárdák rettentő pontosan landoltak a bejáratnál, így a kollektíven meginduló vendégcsapat végül nem tudott lejutni az öltözőbe, szépen visszabandukoltak a kispadra és a fagyban "pihenték ki" magukat. Sokk az arcokon:

Kíváncsiak volnánk mi játszódhatott le a Partizan öltözőjében, hol a három még éppen bejutó játékos egyre aggodalmasabban várta a többieket.

A második félidőre kiérkezve a Delije megint szebbik arcát mutatta, amikor egy mérhetetlenül nagy "Árpád-sávost" húztak szét fejük fölé (nem politika, csapatszínek).

A folytatás kevesebb indulatot hozott (valószínűleg logisztikai képtelenség annyi robbanóanyagot szállítani a meccsre, ami 90 percig kitart) és a Partizan végül minden megpróbáltatás ellenére nyerni tudott. A látottak alapján teljesen megérdemelten, jobb játékosok alkotják a keretét, a Zvezdát pedig úgy tűnik, hogy a klub korábbi horvát legendája Robert Prosinecki sem tudja edzőként átlendíteni őket a holtponton. A játék színvonala persze meglehetősen alacsony, de azért a gólokat megmutatjuk.

A 141. örökrangadó után tehát a Partizan előnye 7 pontra hízott az élen. A legdöbbenetesebb az egész kaland során az volt, hogy mindaz a teljes őrület és terror, ami a stadionban zajlott, szinte egyáltalán nem volt hatással a résztvevőkre. A játékosok simán végigjátszották a meccset és a bíró is csak akkor rendelt el kényszerszünetet, ha teljesen eltévedt a füsködben. Bennünk leginkább mégis a mérhetetlen erőszak marad meg, és a kérdések, hogy van-e még ennek értelme. 

Egyáltalán, mi volt ez az egész? Drukkerek imitáltak háborút, vagy háborúzók imitálták, hogy drukkerek?  Meddig őrült lelkesedés és honnantól fékeveszetett indulat?  Mi az, ami még átragad és mikor kezdünk el félni? Kiérdemelhet-e ilyen bánásmódot egy játékos? Lehet-e nemzeti karakterrel szentesíteni több mázsányi pirotechnikát a stadionban? Kérdőjelek, kérdőjelek, kultúrsokk és önismeret.

Lezárásként íme egy őrületes hangerejű szurkolói nóta, mert amikor egy szerb stadionban jó, akkor viszont nagyon: