Lavezzi, Cavani, Hamsik, Nápoly, értük dobban a szívünk mától. A Manchester City elleni heroikus, mámorító diadal óta jobb hely lett a futballvilág. Hihetjük, hogy továbbra is helye van benne a legendáknak, amilyen ez az egyéniségekből, szenvedélyből, büszkeségből, lendületből és istenáldotta tehetségből gyúrt csapat, kinek játékosai egytől-egyig mintha a világ legjobb focis regényéből elevenedtek volna pályára. Azt se tudjuk hirtelen, kit imádjunk jobban. Legszívesebben magunkra tetováltatnánk Hamsikot, amint Cavani képét varrja Lavezzire. Amig élünk, nem felejtjük a tegnap estét. A többire ott a Mastercard.

Amit a Napoli három támadója tud, azt nem tudja senki. A gerilla harcmodor, mellyel e trió képes pár másodperc alatt bejátszani a pályát széltében és hosszában, saját térfél közepétől egészen az ellenfél kapujáig, hát ilyet még nem pipált a világ (legalább is, amióta figyeljük). Gyorsak, pengék és látnak, ez a közös alap, melyhez mindenki hozzáteszi a maga specialitását. A tarajos tót jobban védekezik és otthonosan irányít, Lavezzi lábain úgy tűnik el a labda hirtelen a védők elől, mint valami alagútban, hogy aztán egy pillanat múlva bukkanjon elő messze mögöttük és Cavani, ó "El Matador", ki úgy veri be a helyzeteket, mint ács a kilógó szögfejet. (Közben néha üt egy-egy olyan keresztlabdát, hogy szivárványt húz a levegőben.)

"Il trio delle meraviglie" - avagy, a csodálatos hármas -  mögött a világklasszis kategóriához meccsről-meccsre közelebb araszoló nyurga Inler és a körülményes szervezőből fáradhatatlan buldoggá átalakuló Gargano vették fel a fizikális kesztyűt a City sápasztó középpályájával szemben. Milnerről, De Jongról, Yaya Touréról és David Silváról beszélünk, többet nem is kell mondanunk. (Utóbbi persze feltűnt mindenhol, de valakinek mindig sikerült eloltani a tüzet.)

Balszélen "bikamarjú" Dossena ingáz, akinek olyan mozgása van, hogy tényleg zakatol (még Angliában is kiröhögték), jobbon pedig a csak sprintben közlekedő Maggio láttán sóhajthattunk fel sokadszorra, vajh mennyivel lenne még ennél is nagyobb isten, ha nem tékozolja ifjú éveit a másodosztályra.

És ki tartotta vállain mindezt a felépítményt? Egy nyolcvanas évekből teleportált tenyeres-talpas védelem, melynek együttes piaci értékéből Mancini legfeljebb sálat venne magának. Campagnaro még inkább az alulértékelt kategória, de Cannavarót már csak a neve emeli a megbízható középszer fölé, Aronica meg egyenesen akkora favágó, hogy bábuját - egy helyi szokás szerint - valami szögletesebb kaviccsal kötelesek helyettesíteni a gombfocizó nápolyi gyerekek. És ebben nincs semmi bántás, sőt éppen ezért szeretjük őt a legjobban. Lehetne-e az ő személyes győzelménél jobb jelképet találni a futball mindennel dacoló, demokratikus természetére? Legfeljebb szebbet.

És most nézzék meg ezt a bő összefoglalót nápolyi kommentátorral. Avanti Napoli!