Sokan sokféleképp kritizálták már Guardiola csapatát, ilyen az irigy emberiség. A magyaros mentalitás persze jól érzi magát a kicsinyesség sodrásában, nálunk is egyre többet lehet olvasni-hallani a katalán óriás érdemeinek kisebbítéséről. Amiért természetesen szép sorjában mindenki szégyellheti magát. A jelenlegi FC Barcelona (értsd: 2008 óta) minden idők legnagyszerűbb futballcsapata. Most elmagyarázzuk a tévelygőknek, hogy mi is történik a szemeik előtt. Jose, ne figyelj ide!

2008 nyarán, egy összességében nem sikertelen Rijkaard-éra került lezárásra annak minden szép emlékével együttt (egy BL cím és két bajnokság, öt év alatt). Joan Laporta egy Real elleni 4-1-es zakó másnapján (2008. május 4-én) bejelentette, hogy jövőre Josep „Pep” Guardiola lesz az edző. Annyit lehetett tudni róla, hogy intelligens játékos volt, a Barca csapatkapitánya, valamint edzői pályafutása első évében a Barcelona B-vel feljutott a negyedosztályból a harmadba. Ami következett, arra senki nem számított. Persze utólag lehetne mondani, hogy a sors is így akarta.

Guardiola játékosból edzővé válásának első jele talán az volt, amikor 2003-ban a vegyes olaszországi élmények után (utólag jogtalannak ítélt doppingbüntetés, teljes római leszereplés), az akkoriban divatba jövő katari Al Ahli ajánlatát fogadta el, pedig állítólag a mi jó Sir Alexünk is csábítgatta, sőt még 2005-ben is vitte volna. Nyilván kiválóan megfelelt levezetésnek a katari klíma, na meg az adómentes jövedelem. Aztán 2006-ban váratlanul elment Mexikóba, ahol elvégzett egy menedzseriskolát, közben pedig lehúzott még egy fél szezont a helyi első osztályban a Dorados de Sinaloa színeiben. Elég random választásnak tűnik, de valójában nem véletlenül keveredett pont ide. A Dorados csapatánál ugyanis ekkoriban a spanyol Juan Manuel Lillo volt az edző, aki egy igazi csodabogár. 16 évesen kezdett edzősködni, minden idők legfiatalabb spanyol első ligás edzője (26 évesen), ma 45 évesen munkanélküli, miután 12. profi klubjától is menesztették sikertelenség miatt (utoljára az Almeirától rúgták ki, milyen a sors, éppen egy Barca elleni 0-8 után). Személye azért érdekes, mert ő már akkor is azt az extrém módon labdatartásra épülő játékfilozófiát erőltette, amely ma a Barcelona védjegye. Valószínűleg a vele együtt töltött időszak is hozzájárult Guardiola taktikai épüléséhez, nála sokkal nagyobb nevekkel egyetemben. Persze lehet, hogy Lillo-ból is sikeresebb edző vált volna, ha a védekezés alapjait bizonyos Fabio Capellótól, vagy Carlo Mazzonétól lesheti el. Esetleg, ha ott lett volna a Johan Cruyff által vezetett, 1992-es BL győztes Barcelonában, vagy közelről figyelhette volna Louis van Gaal „unorthodox” edzői stílusát. Guardiola játékosként tényleg mindent látott.

De elég is a legendás és sorsszerű háttérből, Pep már legelső edzői nyilatkozataiban lefektette a megújulás alapjait: sokkal keményebb munkamorál, szigorúan személyre szabott edzésmunka és szorosabb kapcsolat a játékosokkal. Ezt ugye mondani könnyű, ám Rijkaardtól egy teljesen szétesett csapatot vett át, ha tetszenek még emlékezni, akkoriban leginkább mámoros éjszakázásaikkal volt tele a bulvár. Komoly belépő volt a fél csapat kicserélése: Ronaldinho, Deco, Zambrotta satöbbi ment a levesbe, jöttek a mai hősök. Az eredmények ismertek, 3 bajnoki cím, 2 BL siker és még 7 egyéb kupa. Listázhatnánk napestig az érdemeket, például hogy ő minden idők legfiatalabb BL győztes edzője, hogy BL győztest csinált Titi Henryból, vagy, hogy milyen Messi 55 meccsen lőtt 53 gólja tavalyról, esetleg a Real Madrid elleni 5 győzelem 1 döntetlenes mérleg?! Gólkülönbség 17-3?! Ennek ellenére, most itt vagyunk 2011 végén és emberek arról beszélnek, hogy nem is olyan jók, meg hogy unalmasak, meg Messinek pihennie kéne. Csak beszélnek, beszélnek, beszélnek.

Guardiola nem csak abban zseniális, hogy első profi csapatával már az első szezonban mindent megnyert, amit lehetett, ugyanekkora érdem, hogy a siker abszolút nem szállt a fejébe. Pontosan úgy viselkedik ma, mint az első szezonjában, ugyanúgy folyton a csapat tökéletesítése lebeg szemei előtt. Minden egyes meccsen látható, hogy merre tart a Barca, minden áldott hétvégén valami változik, nem engedi, hogy szürkék legyenek a hétköznapok. Sosem fél kockáztatni a jobbítás érdekében. Mi történt például az első szezon után? Elküldte az Internek Samuel Eto'o-t plusz 46 millió EUR-t és - mint utóbb kiderült - a BL serleget, cserébe szállították Zlatan Ibrahimovicsot, ami - valljuk meg - így együtt valószínűleg minden idők egyik legrosszabb igazolási manővere. Guardiola ebben is csúcstartó, mondhatnánk némi éllel. (Szorosan követi Csingrinszkij Sahtyor Donyecktől való elhappolása, ami szintén a másik oldalnak volt bombaüzlet.) Futballszemszögből, aligha lehet másképp értelmezni ezt az igazolást, minthogy Guardiola szánt szándékkal borította meg a status quo-t. Zlatan személyében bekerült egy egocentrikus kétméteres problémaforrás a képbe, ami tutira kicsapta a biztosítékot a kis önérzetes katalán törpéknél. Elég primitív megfogalmazás ez, belátjuk, de a pszihológiai kísérlet, és a felettébb balszerencsésen bukott Bajnokok Ligája végül nem vezetett összeomláshoz. Tanult belőle a csapat, és tanult belőle ő is. A harmadik szezonban sikerült újra megnyerni a legértékesebb európai serleget, immár a teljesen homogén David Villával a csatárposzton. Térjünk most ki egy kicsit az irigy tömegek által lelkesen emlegetett szerencsefaktorra.

Aki követi a futballt tudja, hogy a Barca első BL győzelméhez elengedhetetlen volt a Hiddinkes Chelsea ellen idegenben kivívott kínkeserves továbbjutás. Azon a bizonyos meccsen a betonbiztos londoniak vagy 6 büntetőt kértek számon (talán kettőt jogosan) az ellenszenves skandináv bírón, és sokallták a megítélt hosszabítást is, mely Iniesta gólját szülte végül. Vagy említsük meg a tavalyi BL győzelem kapcsán vitatott, Arsenal és Real Madrid elleni párharcokat, amelyeken szintén voltak olyan bírói momentumok, amelyek a Barcelonának kedveztek. Nézzük hát az érveinket, miért is kabaré ezekre hivatkozni.

A futball, bár egyszerűnek tűnik, valójában egy őrülten összetett sport, szabályrendszerének alkalmazása gyakran vet fel nehezen megválaszolható kérdéseket, valószínűleg a futballszeretők jelentős része is elvérezne egy írásbeli vizsgán. Ráadásul ezen szabályokat egyszerre 22 felhasználó próbálja betartani, áthágni vagy keresni benne a kiskapukat. Ennek folyományaként Puhl Sándoron és Kassai Viktoron kívül elvétve lehet csak látni hibátlan bírót. A futball történelmében szinte nem volt olyan csapat, amelyik 100%-osan „tiszta” körülmények között nyert volna meg fontos trófeát. Hogy mást nem mondjunk, abban az évben amikor végül nem a Barca nyerte a BL-t, az Inter elleni milánói meccsen nem kaptak meg egy teljesen jogos tizut José portugál spanjától (mellé 1000 kilométeres buszút is nehezítette a dolgukat amúgy). A futball egy olyan játék, ahol az eredmény sokszor semmit nem mond el arról, hogy mi zajlott a pályán. Van némi korreláció, de lehetetlen és reménytelen kijelenteni, hogy mindig a jobb csapat nyer. És ez akkor sem lenne másként, ha esetleg nem lenne bírói tévedés. Sokkal összetettebb dologról van szó, aki ezt nem látja, az nem ért semmit. Az a Chelsea például egy kiválóan összerakott csapat volt, de a felejthetetlen gól, amit Essien lőtt, ugyanúgy isteni közbenjárásnak tekinthető, mint a bírói tévedések vagy Iniesta utolsó perces bombája. Néha mindent jól csinálsz, de elviszi a pókered egy royalflöss.

Na, és akkor itt visszakapcsolunk a Barcelonához. A fentiek tudatában még hátborzongatóbb, hogy a Guardiola-érában lejátszott 200 meccsen összesen 17 vereséget bírtak elszenvedni a katalánok, a gólarányuk 500-143. Azaz meccsenként 2,5-0,7. Statisztikailag úgy is fordíthatnánk, hogy akkor is simán nyernének, ha minden meccsen adnának minimum egy gól előnyt az ellenfélnek. Mindez felfoghatatlan a jelenlegi „nincsenek már kiscsapatok” meghatározta totális versenyben, amikor a legkülönbözőbb tatár, arab, amerikai üzletemberek, sejkek, hercegek és bojárok pumpálják a 100 milliókat a fociba, amikor mindenki számára minden adat, taktika, teória és elemzés elérhető.

Távol a statisztikáktól, 2008 őszén az igaz futballrajongók között égtek a telenfonvonalak: „Te láttad már az új Barcát?” Máig nem felejtjük el, hogy milyen volt először látni például ezt az őrült egészpályás letámadást, amit védekezésben csináltak. Egyszerűen nem hittünk a szemünknek. Aztán a felállt védelem elleni játék. Nekik csak egy egyszerű edzésfeladat. Úgy röpködtek a labda nélküli mélységi beindulások, hogy ilyet még ember nem látott. Félelem? Ugyan már. A Barca örökös legnagyobb problémája, a hátul bután eladott labdák miatt kapott olcsó gólok egyszerűen felszívódtak. Az addig inkább alulteljesítő vagy tucatjátékosokból sziklaszilárd hősök születtek. A bizonytalan Valdesből egy igazi párduc, a szürkeségre hajlamos Xaviból egy metronóm, az ígéretes Messiből minden idők minimum top 10-es játékosa, a Manchester Unitedban csak csere Piquéből a védelem oszlopa és még sorolhatnánk. Aztán a következő hihetetlen érzés, hogy mindez állandó. Minden meccsen megcsinálják. Szép lassan az is feltűnt, hogy nem válnak nagyképűvé. Imádnak focizni. Beleszerettek abba, hogy együtt magasabb szintre emelték a futballt. Egyszerűen a folyamatos sikerélmények hatására totálisan rákattantak a játékra. Számukra nincs értelme az ellenfél kritizálásának, lenézésének, megvetésének. Őket csak az érdekli, hogy menjen a labda. Megszállottak. A károgók egyetlen mentsége, hogy tényleg hiányzik valami ebből a Barcából. Ilyenek a szenvedély, az emberi gyengeség, az érzelmi hullámvasút. Három éve mást se látunk, mint egy őrülten magabiztos gépezetet, akik még késsel a torkukon is vidáman tikitakáznának. Annyira tökéletesek, hogy csakis csodálni lehet őket, ugyanakkor nehéz drukkolni nekik, vagy azonosulni velük. Ez az, ami unalmas lehet egyeseknek, hacsak nem az a rengeteg meseszép gól. 

Az idei szezonban Guardiola újra bizonyítja, hogy a valaha volt legnagyobb edzők közül való. Annak biztos tudatában, hogy ők a legjobbak, arra vállalkozott, hogy még egy szinttel feljebb vigye csapatát. Nyilvánvaló, hogy már nem egy-egy meccsen elért eredményekben gondolkodik. Cél: a totális futball. Megint a padlóról kellett összeszedegetnünk az állunkat, amikor megláttuk a bajnokság nyitómeccsének Barcelona kezdőjét: Abidalon és Mascheranon kívül nem volt védőjátékos a csapatban, de szélsőhátvéd sem. A formáció 2-3-5 (vagy 3-2-5). Középpályán Thiago, Keita, Busquets, elöl Pedro, Fabregas, Messi, Iniesta, Sanchez. Az eredmény? 5-0 a Villareal ellen. Azóta szinte minden meccsen más volt az alapfelállás. Volt 3-4-3, majd visszatért a 4-3-3-hoz, máskor a 4-2-3-1-hez. Közben épülnek be az új játékosok legutóbb Cuenca nevével ismerkedhettünk, de Fontas is reményteljes. És az már-már fel se tűnik, hogy a Kisfőnökből világklasszis középső védőt faragott.

Hol lehet a határ? Ez az egész próbálgatás, rotáció és kvázi nyugalmasabb kezdés azt is mutatják (szerintünk), hogy a bajnokság megnyerése már nem elsődleges cél. Azért nem, mert máshol történelmet írhat a csapat: megvédheti a Bajnokok Ligája címet. Erre még senki nem volt képes a sorozat 1992-es kiírása óta. Az is valószínű, hogy ha minden így folytatódik, akkor előbb-utóbb elkezdik majd pedzegetni a veretlen szezont is, hiszen az eddig lejátszott 17 tétmeccsen 12 győzelem és 5 döntetlen született. Erről a csapatról még ezt is simán el tudjuk képzelni, sőt bármit, éppen ez jelzi a nagyságukat. A szerencsések viszont akkor is mi vagyunk, akik ebben korban élünk, és hétről-hétre láthatjuk őket.