Mit kezdhet az értékelés egy olyan meccsel, mint a Juventus-Fiorentina? Egy félidőnyi sosem látott zebra dominancia, amely mégis a hihetetlen mennyiségű elügyetlenkedett ziccerről marad leginkább emlékezetes, majd következik negyvenöt perc tusakodás, előbb igazolva a kimaradt lehetőségek ordas közhelyét, végül aztán csak a Juvének osztva három pontot. Jogosan, mivel a firenzeiek egytől egyig gályarabságot érdemeltek volna az első játékrészben nyújtott produkcióért.

A zebrák kizárólag azért nem vezettek tíz-tizenöt góllal a szünetben, mert nincsenek elég jó csatáraik. Bár Matri és Vucinic néha úgy tűnik, mintha, valójában egyikük sem csúcskategóriás befejező. Nem elég határozottak, továbbá hiányzik belőlük a pontosság, a céltudatosság és az a valami, amit gyilkos ösztönnek neveznek (avagy a Pippo gén).

Félreértés ne essék, nagyszerű játékosok, a liga legjobb támadói közül valók, de ahogy a Serie A jelenleg nem jelenti a csúcsok csúcsát, úgy legkitűnőbbjei sem tartoznak feltétlenül a szűk elitbe (tisztelet az egy kézen számolható kivételnek). Kihagyni néhány helyzetet, megeshet bárkivel, de az, hogy ellenfél nélkül egykapuzva egyetlen keservesen begyötört szögletgólra futja (azt is egy középpályásnak és egy védőnek lehet megköszönni) miközben a támadók mintha maguktól a gólhelyzetektől is zavarba jönnének, na ez már a képességek deficitjéről mesél. Ami persze nem jelenti azt, hogy a Juve idei céljainak eléréséhez ne volna elég ez a garnitúra. Nincs az a léc olyan magasan, bár az eggyel kevesebb BL hely stresszelheti a zebrákat. Szombaton az Inter ellen sok minden kiderül.

Aztán itt van a Vidal paradoxon. Ami nem kérdés: vele sokkal jobb a Juventus, ugyanakkor mintha nem ott játszana, ahol igazán hasznos lehetne, legalábbis sokan így gondolják. Véleményük szerint Marchisio pengébb, így többet tudna hozzátenni a támadásokhoz. F-sznob szerint két dolog indokolja, hogy az instant kedvencünkké váló chilei előrébb szerepel, mint Claudio, noha érveink első hallásra épp állításunk ellenkezőjét támasztják alá. Arturo azért nem játszik hátul, mert labdával sokkal gyengébb, mint labda nélkül. Lehet, hogy idővel kinövi, de egyelőre hajlamos megzavarodni és nagyon bután dönteni, ha nem látja át az adott szituációt, ami a saját kapu közelében életveszély. Ugyanakkor hihetetlen intenzív letámadásával szinte egymaga képes nyomás alatt tartani az ellenfél védőit, akadályozni a labdakihozatalt, rázárni a csapdát a Lichtsteiner láttán torpanó szélsőre, vagy éppen kisegíteni, ha lemaradt volna a svájci.

Vidal adja meg a Juventus egyensúlyát, ő veszi el az időt és területet az ellenféltől a labdavesztések utáni kritikus időszakban, gátolva ezzel megannyi gyilkos kontrát, ha pedig az kell, képes rendszeresen visszaérni akár a saját tizenhatosához is. Arturo egészen különleges játékos, valahogy mindig ott van, ahol a dolgok történnek, olykor mintha két-három példány is szaladgálna belőle a pályán. Mi "labdamágnesnek" nevezzük ezt a speciális képességet és hihetetlenül nagyra tartjuk. (Ebben különbözik Marchisiotól, aki sosem tudná így besűríteni az ellen térfelét, ugyanakkor technikája, passzjátéka és alkalmi meglódulásai fontos elemei a Juventus támadásépítésének. Claudio tökéletesen kiegészíti Pirlot, labdabiztonsága és játékintelligenciája pedig hatalmas segítség a Juve falábú védőinek.) Ami Vidalt illeti, a realistább torinói hívek számára ő maga a tökély, egy olyan különleges karakter, akinek speciális képességei konkrét taktikai előnyt jelentenek, ugyanakkor nem annyira káprázatos a labdával, hogy már télen elvigye valami sejk. 

További tanulságok dióhéjban, már a hétvégi rangadóra is gondolva:

• Bonucci az istennek se bír meggyőzőnek látszani. Barzagli csúcsformában teljesít kettejük helyett, az viszont kérdés, van-e akkora király, hogy egyedül oldja meg az Intert is.
• A balszélső poszt egyelőre a balbunkóét idézi. Marottáék három játékost igazoltak a feladatra, a Fiorentina ellen mégis baloldali középpályás (vagy szélső támadó) nélkül állt fel a csapat, a csatárok húzodtak ki olykor a szélre, de leginkább senki. A friss szerzemények közül Estigarribiának jutott 12. perc, Elia megint semmi, Giaccherini megint sérült.

• Pirlo tanítanivaló játékát másodszor szennyezi utolsó emberként elkövetett, túlcselezésből fakadó, jóindulatúan szabálytalanságnak ítélt labdaeladás. Ez egyszerűen nem fér bele.
• Pepe lába nagyszerűen van rögzítve testéhez. Az ezt bizonyító felvételek nem teszik elismertebbé a sokakat megosztó játékost, nekünk sem álmaink választása, de ahogy Di Livio-sodik, úgy lesz egyre fontosabb láncszeme a Juventus Lichtsteiner felfutásaival színesített jobboldali támadójátékának. Hiányzik belőle a finomság (enyhén szólva), de a kihagyott helyzetei nem volnának annyira zavaróak, ha Matriék gyilkosabbak lennének a kapu előtt.

• Nagy csomó kérdőjel a padon, Del Piero, Quagliarella, Krasic, Elia, Amauri, Iaquinta, Toni mi lesz veletek?

Végezetül, hogy ne csak kritikusak legyünk, a zebrák Lippit idéző passzjátéka (oh, azok a rég nem látott átlépések!) még az ellenállás teljes hiányában is világklasszis benyomást keltettek.