Madridtól máig (vendégszerzőnk cikke):

2010. május 22. Minden Inter szurkoló örökre szívébe zárja a dátumot, a csapat 45 év után újra megnyeri a BL-t a Bernabeuban. J.Cesar – Maicon, Lucio, Samuel,  Zanetti – Motta, Cambiasso  - Pandev, Sneijder, Eto’o – Milito. Ez a tizenegy  volt a siker alapja, no meg a zseniális José Mourinho.  És egy jó adag szerencse.

Eltelt egy szezon, ugyan a klubvilágbajnoki matrica már (vagy még) a mezen feszít, de hova lett a csapat?

Mourinho a döntőt követően gyakorlatilag azonnal bejelentette, hogy lép. Felmérte, hogy kihozta a keretből a maximumot és csak veszítenivalója maradt, tovább állt hát Madridba. Az Inter hamar megtalálta utódját Rafa Benítez személyében. A kémia finoman szólva sem működött a két fél között. Benítez nem kapott játékosokat (csupán Coutinho és Biabiany érkezett), ugyanakkor a klub megvált egy ifjú klasszisától. Míg a koncepció Mourinho búcsújával  indult bomlásnak,  Balotelli – elkerülhetetlen – távozása volt az első jel a keret erodálódását illetően. Super Mario elvesztését el kellett volna viselnünk, de a vb és a Mourinho által széthajtott tavasz fizikálisan és mentálisan is kimerítették a játékosokat, sokan nem voltak topon az új szezon kezdetén. Benítez ráadásul, tán hiúságból, nem volt hajlandó csendben átvenni a már működő csapatot. Rögvest a saját képére akarta formálni a játékot, jóval feljebb tolta a védekezést és a labdabirtoklásra helyezte a hangsúlyt (mondhatni „barcázni” akart). Csak arról feledkezett meg, hogy elképzelései szöges ellentétben vannak a játékosok tulajdonságaival. A védők lassúak és öregek, a középpályások pedig nem éppen virtuozitásukról ismertek. Ráadásul Olaszországban egyet még a kiscsapatok is nagyon tudnak: szervezetten védekezni.

Rafa Interének a pontszerzésre is alig volt esélye. Ráadásul a kulcsemberekre se nagyon számíthatott: J. Cesar, Milito, Maicon, Sneijder, Motta, Cambiasso, Zanetti, Samuel vagy folyton sérültek voltak vagy pocsék formában léptek pályára. Gyakorlatilag az élete formájában focizó Eto’o vitte a hátán a csapatot, egymaga. Sokan a rengeteg (izom)sérülést is a spanyol számlájára írták, ebben a tekintetben már-már a Hector Cúperes idők sejlettek fel. A helyzet karácsonyra tarthatatlanná vált, hiába hozta a csapat rutinból a nevetséges klub-vb-t, Benítez ultimátumot adott Morattiéknak és gyakorlatilag kirúgatta magát.

Tudjuk, hogy év közben nem csak játékost, hanem minőségi edzőt is nehéz igazolni. De hogy Leonardo, az ősi rivális korábbi (bukott) edzője (?), technikai igazgatója, megfigyelője, "hivatalos brazil haverja" üljön le a padunkra, na az kicsit erős volt. Leo megkapta a Rafa által reklamált játékosokat: Samuel súlyos sérülését követően a klub megvette Ranocchia játékjogának második felét (egy vagyonért), jött Nagatomo a meglepően ügyes balhátvéd és Kharja, leginkább tölteléknek. Legjobb igazolásnak a válogatott Pazzini bizonyult (17 meccs / 11 gól).

Leo csapata sokat lőtt és sokat kapott, a semleges nézők imádhatták nézni az Inter meccseit. A kulcsemberek a télre összekapták magukat, a sérültek felépültek és az öltözői jó hangulat is adott volt a morózus Rafa eltűntével. Ennyi elég is volt, hogy a kiscsapatokat könnyedén verjük, és a szerencsés sorsolásnak is köszönhetően gyorsan felértünk a tabellán a Milan mögé. A naiv szurkoló elkezdett reménykedni. Leo azonban egy hét alatt kimutatta a foga fehérjét: simán elvesztette a bajnoki döntővel felérő milánói derbit (0-3) és az Inter történetének egyik legnagyobb égését produkálta a Schalke elleni hazai 2-5-tel. A kártyavár összeomlott, a csapat a sokkot követően leginkább csak a legendás küzdeni tudásának köszönhetően tartotta meg a második helyet, és nyerte meg a Coppa Italiat. Az idény összességében vállalható, leszámítva a Schalke elleni blamát, végül is három trófea került a vitrinbe. Ám a jövő nem tűnt rózsásnak, kormányrúdnál a milános brazillal.

Ennek fényében derűs meglepetésként ért minket a hír, hogy Leo Párizs felé veszi az irányt, nekünk pedig esetleg lehet újra egy jó edzőnk! Repkedtek a nevek: Bielsa, Villas-Boas, Hiddink vagy Capello – a szurkoló pedig dörzsölte a tenyerét.  Különböző okoknál fogva a fenti szakemberek egyikével sem sikerült  megegyezni,  már-már a 2009-es magyar miniszterelnök-keresésre hajazott a bohózat, felmerült mindenki Mihajlovictól-Spallettiig, míg végül a választás egy viszonylag rutintalan edzőre, Gasperinire esett.

Gasperini közismerten azon kevés edzők egyike, aki ragaszkodik a 3 védős ideához (érdekes, hogy Moratti korábbi legnagyobb favoritja, Marcelo Bielsa is a 3 védős rendszert preferálja). Na most a 3 védős rendszerhez számban is sok középső védő kell (legalább 6 egy keretben), másrészt a háromból legalább kettőnek illik gyorsnak és pontosnak lennie, mivel számos alkalommal kényszerülnek futóversenyre. Ezzel szemben a nyáron visszavonult Materazzi, helyére senki sem érkezett, Cordóba már az elmúlt két szezonban is rémálomszerű teljesítményt mutatott, Chivu pedig a fejsérülése óta nem a régi. Samuel és Lucio mondható megbízhatónak a keretből (mindkettő túl a harmincon), a télen hozott Ranocchia viszont már inkább a bizonytalanságaival hívta fel magára a figyelmet, bár lehet, hogy ez a Leo féle rémálomnak is betudható. 

A helyzetet mi sem írja le jobban, hogy noha mindenki egészséges volt, a Palermo ellen a 38 éves J. Zanetti került az egyik középső védő helyére, aki rengeteg poszton játszott már (RB, LB, RM, CM, DM), ám ezen talán még sosem. Szerencsétlen legendát Gasperini gyakorlatilag megalázta ezzel a feladatkörrel, Capitano többet volt kénytelen faultolni, mint egy egész szezonban szokott. A védelem és a belső középpálya átjáróház volt, még ha ütnének se tudnék okot mondani arra, hogy miért volt érdemes 3 védővel próbálkozni.

Aztán ott van Wesley Sneijder esete. A csapat esze, legjobb játékosa, fazonszabásza. A góré, a király, a sztár, a nagymenő. Kispad. Aztán 34 perc után becseréli. Miért bízott jobban a nevetséges Zarateban, mint a világ egyik legjobb középpályásában? És miért kell Sneijdernek szélsőcsatárként kavargatni? Az miért nem megoldás, hogy a két csatár (Milito, Forlan) mögött trequartistában húzogatja szálakat és egyben segíti a rendkívül sebezhetőnek bizonyuló Motta Stanko-Cambiasso tengelyt?

Gasperini jelenlegi játékfelfogása miatt az ég még borúsabb, mint Benítez idején. Mourinho anno gyorsan felismerte a quaresmás-mancinis 4-3-3 zsákutcáját, és sebesen megváltoztatta a játékot. Gaspnak a saját elképzelésein kellene felülemelkednie, és akkor ez a keret még mindig kompetitív és dobogóra esélyes lehetne, elvégre van minden posztra 2 korrekt játékosunk:

J. Cesar – Maicon, Lucio, Samuel, Nagatomo – Motta, Cambiasso,Zanetti – Sneijder -  Forlan, Milito. Orlandoni – Jonathan, Ranocchia, Cordóba, Chivu, - Stankovic, Poli, Obi (Muntari) – Alvarez  (Coutinho)– Pazzini, Zarate (Castaignos).

Ha azonban nem tud alkalmazkodni a helyzethez, félő, hogy a megnyirbált olasz BL-helyeknek (3) épp a sorozat tavalyi győztese lesz az egyik áldozata.

Az Inter szűk másfél év alatt lenullázta magát. A precíziós műszerként összerakott csapatból egy fejetlen káosz-brigád lett. Sok minden történt: Benítezzel sérülések és motiválatlanság, Leoval szakmai analfabetizmus és a megaláztatás (2-5 Schalke), majd idén nyáron a siralmas pénzügyi mérlegnek köszönhetően Eto’o (és csaknem Sneijder) elvesztése, korábban Balotelli, majd most Santon személyében két saját nevelés eltékozlása. Lutrira játszunk Alvarezzel és Zaratéval, amatőr magyar kiscsapat benyomását keltjük Forlán BL-nevezésével, a kulcsemberek túlnyomó része már harminc felett és leszálló ágban. A generációváltás nem megy zökkenőmentesen. Sejthető volt, hogy az út Madridtól lefelé vezet, de hogy ennyire? Meddig tart és hol állhat meg a zuhanás?

A tegnapi Trabzon meccs alapján fogalmunk sincs, de legalább négy védővel kaptatok ki, már ez is valami (a szerk.)

(illusztráció: english.aljazeera.net)