Temetni készültek Sándort, nem dicsérni, nehéz is így mit kezdeni a tegnapi győzelemmel.
:
„Hoztuk a kötelezőt” - kiáltja világgá kedvenc sportnapilapunk, mit sem törődve a magyar futball elmúlt évtizedekben mutatott vergődésével, sőt már-már fanyalog, hogy ez tulajdonképpen édeskevés. Hát nem tanulnak. Valljuk be, mi sem mindig szerettük a jelen szövetségi kapitányt, okot is adott rá eleget, hogy ne tegyük, de azért itt felemelnénk a hangunkat, mert pontosan ezek azok a pillanatok, amikor kicsúszik a magyar szurkolók és „sportmédia” talpa alól a talaj.
A rosszul sikerült holland meccs, párhuzamosan a futballpolitikai széljárás egyre erősödő felcsúti fuvallataival, megágyazott egy kapitányváltásnak, amelyre a gerincükről híres magyar sportújságírók meglehetős vehemenciával rá is cuppantak. Őszintén szólva, bár nekünk minden erkölcsi alapunk megvolt Egervári elparentálására - hiszen akkor se fényeztük, amikor mások még szemérmetlen nyaltak - a holland zakót követő lincselés láttán kissé szégyeltük magunk, hogy akkorát találtunk rúgni beléje.
A nemrég még agyonsztárolt kapitány ugyanis hirtelen abban a helyzetben találta magát, hogy vállának lelkes paskolói most kezüket dörzsölgetve várják az észtországi buktát, ami kiváló alkalom lehetett volna az edzőbuktatásra. Egy vereség után tényleg közel kerülhetett volna a szakítás. Nem ez történt. A csapat egy viszonylag problémamentes meccset játszott, és „fű alatt” intézte el a gyenge teljesítményt nyújtó észteket.
Szeretjük vagy nem, amit és ahogy Egervári intéz, az általa irányított válogatottat maximális dicséret illeti, amiért most már sorozatosan képes idegenben megverni a hozzá hasonló kategóriájú csapatokat (Finnország, Moldova, Észtország). Ez őrült nagy szó, hiszen jelenleg legfeljebb egy aprócska lépéssel vagyunk ezen országok előtt. Igazán jelentős előrelépésről akkor beszélhetünk majd, ha tényleg simán tudjuk behúzni a tegnapihoz hasonló meccseket, egyelőre viszont örüljünk nagyon annak, hogy maximális odafigyeléssel és némi szerencsével megint behajtottunk egy győzelmeket.
A szövetségi kapitányt szintén elismerés illeti, amiért egy Hollandia ellen demoralizált, sajtó által aláásott önbizalmú és egységű válogatottat újra összerántott, megfelelően kezelve az miniválságot. Ezen túlmenően, hibáját belátva, Varga Józsit visszatette a védelem jobb oldalára, ahol újra kitűnő teljesítményt nyújtott (továbbra is jobban szeretnénk őt középpályán látni hosszútávon, de ez most nem a kísérletezgetés ideje). A védelem bal oldalára végre tényleg balhátvéd került (Kádár), aki ugyan nem sziporkázott, de elfogadhatóan teljesített. A középpályán a kiscsapatok ellen már megszokott bevállalós felállást alkalmaztuk, Korcsmár volt a „horgony”, a másik négy játékos előrébb helyezkedett el. Kiemelendő Gera és Hajnal játéka, akik rengeteg munkát végeztek középen, hogy megakadályozzák az észt kontrákat. Elöl Szalai veszélyesen játszott, és úgy tűnik, hogy egyelőre ő a legjobb megoldás az előretolt csatár szerepére, bár illett volna a helyzetei közül legalább egyet értékesíteni. Nem tudjuk hogyan hangsúlyozzuk, hogy egy ordító helyzet elpackázása legalább akkora hiba, mintha a kapus az ellenfél csatárához ütne ki egy lövést. Szalai két nagy helyzete volt az, amivel valójában meg kellett volna nyerni a meccset. Hajnal gólja csak bónusz volt, amely egyben megteremtette a lehetőséget, hogy egy kontrából végleg lezárjuk a történetet. Mivel ez nem történt meg, így egy „kis mázli” is kellett a győzelemhez.
A törökök elleni keddi derbin adott a lehetőség, hogy ezúttal egy nálunk előrébb tartó, de talán gyengébb formában lévő válogatott ellen, hazai pályán harcoljunk ki pozitív eredményt. Sajnos Juhász és Dzsudzsák személyében két pótolhatatlan játékosunk is kipontozódott, ami jelentősen rontja esélyeinket. Nem mi vagyunk tehát a favoritok, akár egy döntetlen elérése is jó eredménynek, a papírforma borításának számítana. Reálisan nézve. Igen jó volna, ha mindenki tisztában lenne ezzel. Persze kétségünk nincs, hogy sportsajtónk Brutusai már hegyezik a tollakat.
Utolsó kommentek