A futball nem igazságos, a futball tanulságos, mert lehetsz te jobb, sokkal jobb, ha vétesz a játék alapigazságai ellen, rád is lesújt a pallos.
Az úgy helyes, ha először is földig hajolunk a hős Chelsea előtt. Tíz emberrel a Camp Nouban, hát ilyet! Forró szív, hideg fej a sokadik hatványon amit a kéket kedd este bemutattak, ahogy fegyelmezetten tömörödtek egyre kisebbre és kisebbre, dacolva a mindenki által feltartóztathatlannak hitt katalán árral rendületlen. Olyanok voltak, mint az a megszállott, aki egy magára zárt hordóban vág neki a Niagara-vízesésnek, és valahogy túléli. Jegyezzük meg tárgyilagosan, nagyjából ennyire is múlott rajtuk a dolog. Megtették, amit lehetett, addig kapaszkodtak és reméltek, amíg végül sikerült. Dicsőségük azért világraszóló, mert valami náluk sokkal nagyobbal szálltak szembe, és maradtak talpon. Lehet, hogy a véletlenen is múlott, de a szerencsét senkin nem lehet számonkérni (ezért szerencse), legfeljebb azon, aki nem él vele.
És már itt is vagyunk a Barcánál. A katalánok szurkolóinak jelentős része a ledér sorsot ócsárolja a búcsúért, döbbentes statisztikákat lobogtatva labdabirtoklásról, passzokról, lövések számáról, de a helyzet az, hogy egyáltalán nincs igazuk. A Barcelonának kedd este kétszer is óriási mákja volt, az élet kétszer is tálcán nyújtotta felé a továbbjutást, először Terry elmebeteg piroslapja által, másodszor a Drogba által összehozott büntető képében. A katalánok azonban képtelenek voltak megbecsülni a páratlan ajándékokat, ami nem pusztán hiba, de Fortuna szemében felér egy durva sértéssel. A futball legősibb alapszabálya, hogy a kimaradt szerencsék megbosszulják magukat.
Az, hogy a Barcelona Guardiolástul, Messistül és mindenestül elszállt magától tegnap éjjel, bizonyos értelemben törvényszerű kifejlet: lesújtott rájuk a legnagyobbak végzete, a túlzott magabiztosság. Nem holmi felszínes Cé Ronaldós pökhendiségről beszélünk, hanem a görög tragédiák mítikus hőseinek jellemhibájáról, a hübriszről. A hübrisz a kivételesek csapdája, egyfajta elvakultságot jelent, amelyben a tragikus hős elhiszi, hogy saját nagyszerűsége felülemeli az univerzum törvényein. Például Ödipusznak eszébe sem jut, hogy igaz lehet rá a szörnyű jóslat, vagy Aiasz már magánál tudja Akhilleusz csodás fegyvereit, netán a Barcelona azt gondolja kettő-nullnál és emberelőnyben, hogy most már szákban a meccs (hübrisz 1).
“Elvitte őket a szívük”, mondhatják erre, de ha becsülték volna annyira a Chesea-t, amennyire az angolok őket, akkor nem vitte volna el. Nem kellett volna mást tenniük, mint amiért minden ellenségük szidja őket: egészpályás labdatartás a végtelenségig. Létszámfölényben, továbbjutást érő eredménnyel a táblán le kellett volna nyelni a bőrt, aztán ha a hetvenedik táján már térden járnak az agyonfuttatott vendégek, akkor jöhet a fesztivál. Helyette a második gól után kollektív eufória lett úrrá az egész csapaton, és a gárda örömnótával ajkain beleszaladt az első késbe.
Majd jött a második félidő és a kihagyott büntető. Bizonyos értelemben elkerülhetetlen baleset volt, hiába sugallta minden, hogy Messi ki fogja hagyni, mégse rúghatta senki más (mert ő Messi). Ami pedig ezután következett, az sokáig kísérteni fogja Xaviék híveit. A tanácstalan kínszenvedésre nehéz szavakat találni, egyszerűen tébolyító volt nézni a reménytelenül görcsös igyekezetet, amellyel századszor is körbeadogatják a tizenhatost és közben rettenetesen nem jutnak semmire. Mintha egy Parkinson-kóros nénit figyeltünk volna, amint cérnát próbál a tűjébe fűzni.
A világ mára megtanulta, hogy a Barcelona támadójátékát csak kivárni lehet, tönkretenni nem (kivéve a Real Madrid). Semmi labdaszerző heveskedés, csak szépen tömörülni, tolódgatni és nagyon, de nagyon figyelni. (Nem véletlen, hogy a milánói öregemberek ellen is cefetül megszenvedtek, a rutinnak kulcsszerepe van.) Guardiola csapata ugyanis annyira hisz a labdabirtoklásban, hogy az már kiszámíthatóvá teszi a játékát, és az esetek jelentős hányadában időt ad a védelem rendeződésére. Nagyon árulkodó volt, ahogy ott tologatták a lasztit a tizenhatos előtt és egyetlen egyszer nem merült fel senkiben, hogy ne a társ lábához adja a labdát, hanem esetleg egy kicsit kockáztatva elé, mondjuk lövésre.
Nem parentálnánk el a katalán filozófiát, az eredményeik önmagukért beszélnek, de vannak meccsek, amelyeken visszaüt a játék teljes kontrollálására való törekvés. Hogy mást ne mondjunk, miként érvényesülhet a Barca csodafegyvere, a gyors letámadás, ha nincs kitől elvenni a labdát?
A véletlen a futball szerves része, Guardiola csapata viszont mintha megpróbálná ezt a tényezőt kizárni a játékból (hübrisz 2), ezzel pedig jelentős mértékben megfosztja magát attól az esélytől, hogy neki pattanjon a labda. Márpedig a futballban néha erre is szükség van, nem lehet mindent csak egyedül. Néha hagyni kell az ellenfélnek, hogy ő rontson, néha oda kell neki adni a labdát, hogy felelőtlenül eladhassa a középpályán, néha be kell lőni a sűrűbe, aztán lesz ami lesz, hátha odapattan, hátha lyukat rúg, hátha elcsúszik. Nem lehet mindent csak módszeresen.
Mintha a Barcelona a pár évvel ezelőtti Arsenal hibájába esett volna, egyre keresve a tökéletes gólt, a százszázalékos ziccert, megfeledkezve róla, hogy olyan a fociban nincs. Kedd éjjel a katalánok kétszer találtak be, egyszer egy szöglet utáni zavart használtak ki (azon ritka alkalmak egyikét követően, hogy nem kisszöglet rúgtak) másodszor pedig az ellenfél labdavesztése után rohanták le sikeresen a kuszán rükvercelő vendégvédelmet. A gondosan agyonjátszott akcióikból viszont csak pár elrontott helyzetre futotta, meg egy kihagyott tizenegyesre, amúgy tort ült a teljes tanácstalanság. Talán jobban jártak volna, ha nem csak a saját képességeikben bíznak mindhalálig, de egy kicsit többször megadják az esélyt a Chelsea játékosainak, hogy esendő módon maguktól hozzák össze a bekapott gólt. Büdös, vagy sem, a sikerhez olykor mások balszerencséjére is szükség van. Mert a véletlen akkor is dolgozik, ha egy csapat nem kalkulál vele, csak olyankor többnyire ellene.
Utolsó kommentek