Az olasz bajnokság a szokásoknak megfelelően kitűnő szórakoztatást nyújtott, ha a pályán kívüli eseményeket vesszük figyelembe. Rengeteg hisztériázás, egymás kölcsönös lejáratása, bundavádak, színház. Volt azonban egy csapat, amely a pályán is maradandót alkotott. Örökre maradandót.

A Juventus idei teljesítménye minden képzeletet felülmúlt. Az elmúlt évek középszerű senyvedése után Contével mutatkozott némi remény, hogy idén meglesz a BL-hely, de  erre azért senki nem számított. Veretlenül vívták meg a szezon mind a 38 meccsét, ami páratlan rekord a 20 csapatos felállásban. Ha pedig arra gondolunk, hogy legutóbb a legendás Capello-s Milannak sikerült mindez, akkor még inkább ámulatba eshetünk. A siker első számú kovácsa mindenképpen Antonio Conte, aki mintha csoportos agyátültetést hajtott volna végre a játékosokon. A besírós, szenvedős, poroszkáló Zebrákból, harapós, kegyetlen, száguldó fenevadakat varázsolt. Minden egyes meccsen mintha az életükért küzdöttek volna. A csapat minden része önmagát múlta felül. A védelem Buffon, Chiellini és Barzagli vezetésével az európai elitligák legjobbja lett (38 meccsen 20 kapott gól), amihez persze szükség volt az újonnan érkező Lichtsteiner egész éves megbízható teljesítményére és a tavasszal magára találó Bonuccira is.

Aztán a csapat motorja, a Marchisio, Pirlo, Vidal középpálya. Nem lehet elég magasztaló jelzőt találni erre a mágikus háromszögre. Pirlo hihetetlen daccal és extra motivációval régi önmagát idézte egész évben. Aktív metronómként szortírozta a labdákat, mellette Vidal végezte a piszkos munkát. Arturo Vidal mindenképp a szezon egyik legnagyobb felfedezettje. Mondanánk, hogy a Gattuso és Davids nevével fémjelzett kutyaszerű középpályás kategória legfényesebb csillagává nőtte ki magát, de ő támadásban is jó. Míg Ivan és Edgar gólátlaga nagyjából egy dugó volt évente, addig Arturo idén hetet vállalt. A chilei fő profilja a komplexitás, mindenhol ott van, védekezik, szerel, passzol, lő, cselez, fejel, és emellett rendkívül fegyelmezett. Marchisio, a trojka harmadik tagja pedig eleganciát visz a játékba (sokszor az alibizés határán), és fontos gólokat szerez. Még talán a csatárposzt volt kissé gyenge láncszem, hiszen Vucsinicsék sokáig nem igazán találták a góllövőcipőjüket, ezért is csúszott be legalább 4-5 olyan iksz, ami simán győzelem lehetett volna. A végére azért Mirko nagyon belelendült, főleg asszisztok terén, a góllövésről pedig az impotens csatárok helyett az erőtől duzzadó egyéb csapatrészek gondoskodtak (a Juvéban 20 különböző játékos szerzett idén gólt). Sokat elemeztük már a Zebrák játékát, és az élet végül minket igazolt. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a világra szóló sikert az új stadionban érték el, amelyben végig telt ház előtt játszhattak. A közönség abszolút 12. ember volt. A Juventus tehát felejthetetlen, megismételhetetlen szezont produkált, főleg ha azt vesszük, hogy mennyire a Milannak állt a zászló a bajnokság elején. A juvésok fültől fülig mosolyába csak Del Piero búcsúja csempész némi melankóliát.

A Milan szezonja igazi tortúra volt. A szakmai stáb végig tűzoltással próbálta menteni a menthetőt, így pedig nehéz a Bajnokok Ligájában menetelni és bajnoki címet nyerni. Először is előbukkantak azok a jelentős hiányosságok a keretben, amelyek korábban még csak hébe-hóba jelentkeztek. Aztán jöttek a tömeges sérülések, végül Thiago Silva kidőlése, amely végleg betette a kaput. Vegyük sorjában. A védelemben Silván kívül nem volt más, akárcsak olasz szinten is kiemelkedő játékos. A legendás Alessandro Nestáról nem szeretnénk rosszat írni, úgyhogy nem írunk semmit, Mexes játéka értelmezhetetlen, Yepes komolytalan, Bonera pedig egy rossz vicc. Más nincs. Szélsőhátvéd poszton sincs kimondott sztár, bár Abate gyors meg minden, de azért ez nemzetközi szinten kevés. A középpályáról szép lassan kiderült, hogy ha nincs gyepen az előretoltan romboló Boateng, akkor mindenki eggyel szomorúbb képet fest. A milánóiaknak be kell látniuk, hogy a ghánain kívül senki sem tudott meghatározó lenni, ami nyilván a sérüléseknek is betudható. Elöl minden rendben ment, amíg volt Cassano. A kukásfiú szívproblémái viszont a lehető legrosszabbkor jöttek, kidőlésével rögvest csikorogni kezdett a gépezet. Robinho a tavalyi 14 gólja után idén csak 6-ot szerzett, Pato Úrfi pedig gyakorlatilag csak a nevét adta az idei meneteléshez, vagy még azt se. Jövőre alaposan meg kell újítani a keretet.

A két bajnokesélyest a totális lepukkanás követi. Egyszerűen minősíthetetlenül gyenge produkciót tett le az asztalra a többi „nagy” csapat. Az Udinese harmadik helye felfogható bravúrnak, de a bajnokhoz képest mért 20 pontos hátránya mindent elmond a liga erejéről. Már a szezon előtt utaltunk rá, hogy csodákat várhatunk tőlük, de az érmet azért mi sem gondoltunk komolyan. Végül egy szem Di Natale (23 gól) és a relatív stabil védelem elegendő volt a harmadik helyhez. Újra meg kell említenünk azokat, akikre már a szezon elején felhívtuk a figyelmet: Handanovics, Danilo, Benatia, Domizzi, Isla, Pablo Armero és Asamoah voltak az Udinese stabilitásának kulcsfigurái (valószínűleg róluk fog szólni az átigazolási szezon).

Az Inter lecsúszása borítékolható volt. A keret átalakítása megkezdődött ugyan, de nem a jó irányba haladtak a dolgok. Az igazolásaik a totális csőd kategóriába sorolhatók, a védelmük dettó: 55 gólt kaptak, ami csak eggyel jobb mint a kieső Lecce mutatója. Volt három edzőjük, legjobb játékosuk, Wesley Sneijder pedig teljesen motiválatlanná vált. Ha mindenképpen pozitívumot kéne kiemelni, talán Obi fejlődése, illetve Diego Milito formájának feljavulása (24 gól) említhető.

A két római csapat idén a kabaré szintjére süllyedt, amit némileg már előrejeleztünk, amikor az AS Roma elemzésekor cirkuszi mutatványra utaltunk. Luis Enrique farkasai kiismerhetetlenül rosszak voltak, csodával határos módon értek oda a hetedik helyre. A szedett-vedett, lóhalálában összevásárolt keretet semmi nem menthette a kudarctól. Taktikai elképzeléseik homályosak voltak, Totti már tényleg csak véletlenül hozott össze nyolc gólt.

A Lazio ennél eggyel jobb szezont futott, de 12 vereségük így is hihetetlenül magas szám. Leghosszabb győzelmi szériájuk: három. Edzőjük többször is lemondott a szezon közben, aztán végül mindig maradt. A római derbit oda-vissza nyerték, ez az egyedüli ok, hogy végül negyedikként tudtak zárni.

A fent leírt ügyetlenkedésnek a Napoli lehetett volna a haszonélvezője, amely a Bajnokok Ligájában sok örömet szerzett az olasz foci híveinek. A déli csapat azonban  végigbukdácsolta a szezont. Esetükben legalább annyi értékelhető, hogy összehoztak egy +20-as gólkülönbséget, és „csak” kilenc zakót. Összességében azonban a február-márciusban gründolt ötös győzelmi szérián kívül siralmasan szerepeltek. Ezzel a kerettel ennél sokkal többet kellett volna elérniük. Szimpi a fazon, de valljuk meg, hogy a Mazzarri által megálmodott kontrafutball nem biztos, hogy elég egy jó bajnoki szerepléshez. A BL-ben működik a dolog, amikor náluk erősebb gárdák ellen extázisban játszva repíti őket a Lavezzi, Cavani, Hamsik trió, de a behúzódó olasz kiscsapatokkal nem tudnak mit kezdeni. A Napoli alapcsapata talán a legerősebb az egész ligában, így a mutatott teljesítmény nem elég (9 ponttal kevesebbet szereztek, mint tavaly). Véleményünk szerint csak edzőcserével volnának megoldhatók a nápolyi gondok, bár erős kérdőjel, hogy a sajátos déli környezetbe ki tudna megfelelően beilleszkedni.

A középcsapatok siralmas körülmények között folytatták le elkeseredett harcukat a kiesés ellen. Ebből a legjobban a Parma és a Bologna került ki. Utólag furcsának tűnik, hogy a szezon közben mindkét csapatnak komoly kiesés elleni gondjaik voltak. Oly annnyira, hogy Parmában januárban edzőt is váltottak, Donadonival aztán erősen döcögős kezdést követően március 31-én 3-1-re megverték a Laziot, majd kikaptak ugyan az Udinesétől (1-3), de innentől lement náluk a lila köd, és több pontot már nem hullajtottak el. Ellentmondást nem tűrő 7 győzelem zsinórban, 15-4-es gólkülönbség, benne az Inter 3-1-es elpáholása, és az összes kiesési rangadó megnyerése. A bennmaradás főszereplője Sebastian Giovinco 15 góljával, aki ezzel a teljesítményével a válogatottba is meghívót kapott.

A feltámadó "sonkások" mellett a Bologna is csak a végén került biztonságba, Di Vaio nélkül rezeghet a léc jövőre, Gaston Ramirez valószínűsíthető elrablása esetén pedig még inkább.

Érdekes módon az őket követő három csapat a Chievo, Catania, Atalanta trió sokkal kiegyensúlyozottabb volt, ők végig relatív stabilan a középmezőnyben tanyáztak. Mindhárom csapatnál az edző tevékenysége értékelhető kiválóra. A Chievo már-már rutinos bennmaradó csapat lett Di Carloval, a Cataniánál Montella mutatta meg, hogy kiváló edző lesz belőle, talán már jövőre láthatjuk egy komolyabb csapattal a kezei között. Az Atalanta demoralizáló hat pont levonással indult, de végül simán tudott bennmaradni, ami nyilvánvalóan Colantuono munkájának elismerése. German Denis 16 gólt tett hozzá a terméshez.

A Siena és a Cagliari a semmiből hozta össze a bennmaradást, szerény stadionban, szerény kerettel, éppen hogy megcsinálták.

A Fiorentina, Palermo, Genoa hármas a szezon nagy csalódásai közé tartoznak. Mindhárom csapatot az első tízbe lehetett várni az idény előtt, ehhez képest semmit nem mutattak. A Fiorentina védelme még úgy ahogy működött, de előre veszélytelenek voltak, nincs igazi befejezőcsatáruk. A Palermo maga az őskáosz, Zamparini elérte, hogy most már tényleg nem lehet tudni, hogy ki van kivel. Egyedül Miccoli tud állandó jó teljesítményt nyújtani, ő 16 góllal járult hozzá a bennmaradáshoz. A Genoa egy vicc. 69 gólt kaptak úgy, hogy a liga egyik legjobb portása, Sebastian Frey röpködött a kapuban. Pedig az úgy volt, hogy idén európai kupaszereplés a cél. Hát nem. Palacio 19 gólja üde színfolt.

Kiesett a Lecce, Novara, Cesena hármas, akikről nehéz bármi jót is elmondani. A Novara számára már a szezon elejétől nyilvánvaló volt, hogy jövőre szép emlék lesz az első osztály. A Lecce az első 17 meccséből 12 zakót jegyzett, aztán az új edző, Serse Cosmi próbálta rendbe hozni a dolgokat, de végül az ő mágiája sem volt elég. A Cesena nagy csalódás. A tavalyi sima bennmaradást idén teljes szétesés követte. Giaccherini és Nagatomo elvesztését nem tudták pótolni, Mutu mindössze nyolc góllal zárt.

Zárásképpen szebb jövőt tudnánk kívánni a Serie A-nak és azt, hogy a Conte mágia folytatódjon. Talán egy Juventus hegemónia segíthetne kicsit feljebb lendíteni a ligát. Kívánjuk, hogy a Napoli és a Roma komolyabban vehető vetélytársak legyenek jövőre, illetve hogy legyen végre egy kis rend, nyugalom és respekt.