Vasárnap átélt katartikus hajrá óta nem telt el sok idő - Manchesterben sokan még ugyanazt a berúgást húzzák - emlékeink frissek és megörökítést követelnek: így történt a trónfosztás.

Nincs jelzőnk a tarsolyban érzékeltetni mi, és főként, hogy történt tegnap az angol bajnokság zárófordulójában. Mint az közismert, a két manchesteri ősellenség azonos pontszámmal feszült a napnak. A Citynek - lényegesen jobb gólkülönbsége miatt - a kiesőjelölt QPR elleni hazai győzelem a mennyországot jelentette volna, míg a United feladata a Sunderland kipipálása volt (idegenben), és persze vehemens drukkolás rádióval a fülön.

Hogy szőjünk egyet a drámán, azt is tudni kell, hogy mindeközben a QPR fél szemmel a Stoke-Bolton mérkőzésre figyelt, mert a vendégek győzelme esetén nekik is nyerniük kellett volna a bennmaradáshoz, amúgy viszont a vereség is belefért. Egy szó mint száz, a csillagok állásában volt némi drámai potenciál, ugyanakkor a szíve mélyén minden hozzáértő tudta, hogy a fontos dolgok már eldőltek: nyerni fog mindkét manchesteri, a City ünnepelhet, és valaki majd kiesik (mi ugyan jobban örülnénk, ha a Bolton maradna, de ismerjük el, hogy tökmindegy).

És tényleg így is történt minden (naná, hogy a Bolton esett ki), de akárcsak egy jó film esetében, aminek úgyis tudtuk, hogy mi lesz a vége, torkunkban dobogó szívvel figyelhettük, mire kijött az egyszeregy.

Pereg az emlékmozaik.

Ferguson fiai egy huszadik percben lőtt Rooney góllal megteszik a magukét Sunderlandben, majd a diszkrét gólörömöt követően lélekben minden vendég: szurkolók, játékosok és edzők, az Etihad stadionba költözik. Ahol viszont áll a bál. Először azért áll, mert a 39. percben Pablo Zabaleta belövi a City vezető gólját (nagy boldogság), majd azért, mert Djibril Cissé a második félidő elején váratlanul kiegyenlít Lescott kapitális hibájából (nagy csend). Hogy a lelátó ne teljék meg rögvest Iker Muniain-szerűen zokogó drukkerekkel, arról a fonalat teljesen elveszítő Joey Barton gondoskodik. Igazi ámokfutást rendez,  lekönyökli Tevezt, belerúg Agueróba, végül megpróbálja lefejelni Kompany-t, míg végre le tudják rángatni a pályáról. Mielőtt azonban az égszínkék remények igazán szárbaszökkenhetnének az emberfórtól, a szünetben kapott rémhírektől - miszerint fordított a Bolton - pánikba eső QPR valahogy tíz emberrel is talál még egy gólt a 66. percben. Döbbenten meredő arc a nézőtér, a gyermekek körében gyúlnak az első Muniainok. Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy a bajnoki címre való negyvennégy év várakozást nem világra szóló fieszta követi majd, hanem a negyvenötödik.

És jön, aminek ilyenkor jönnie kell, kilencven százalékot közelítő labdabirtoklás és annyi szöglet, hogy két Hajdúbé is kevés volna számolni, de a Queens Park kitart (legalábbis a saját tizenhatosának határain belül). Szokták mondani, hogy az egyik csapat egykapuzik, de ez általában túlzás. Most nem az. A QPR "támadójátéka" a vezetés megszerzése óta kizárólag a változatosan kivitelezett felszabadító rúgásokra redukálódott, melyeket aztán egytől egyig Joe Hart gyűjt be, a City söprögetőt játszó kapusa. A 77. perctől még nyugodtabban bekkelhet a kékfehér sündisznó, ugyanis hírt hall a rádióján: a Stoke-Boltonon vérlázítóan tevékenykedő Chris Foy egy második gólt is ajándékozott a hazaiaknak, ráadásul ezúttal is Bogdán rovására. (Az ocsmány varja előbb megadott egy nyilvánvalóan kapustámadásból származó találatot, majd könnyű síppal ítélt büntetőt Crouch látványos összecsuklása után). A QPR mindennek tudatában önfeledt bunkerfutballal múlatja az időt, míg a City kétségbeesetten akar, a két manchesteri csapat szurkolói pedig ellenkező előjellel imádkoznak a vonatkozó lelátón.

És addig imádkoznak, míg az egyik végre örülhet, mert a 92. percben Edin Dzeko gólt bólint a századik szögletből és ezzel visszarángatja a reményeket a klinikai halál állapotából, a másik meg kezd nagyon rosszat sejteni (ugyanazért). De a döntetlen nem elég, három perc az élet, Sunderlandben közben lefújják a meccset, amit a 20. perctől fogva csak a hazai játékosok rokonai néztek. A United kicsit boldog, de leginkább feszült, Sir Alexet még az életben nem láttuk ilyen idegesnek, szinte öregnek hat. Minden fül az Etihadon.

Ha látnák, hogy mi történik, akkor most nyílna meg alattuk az eddig oly valóságosnak tűnő bajnoki pódium. Amint Balotelli egy feltűnésmentesen klasszis kanalazással estében húzza pontosan Aguero elé, aki egyet tol rajta - a védő elszáll - aztán úgy lő a kapuba, hogy három Paddy Kenny se védhetné. Hangrobbanás. A Richter-skálán mérhető boldogságtól remegő képekben elszabadul el az eufória.

Kun a klasszikus ízlésnek legtetszetősebb, mezpörgetős vágtával repül a gyep felett, a többiek egymás hegyén-hátán a nyomában, még Balotelli is eksztázisban, pedig tőle egy mosoly is olyan, mintha Zidane szaltókat hányna. A lelátón mindenki ölel mindenkit, sokan a fejüket rázzák, főleg az idősebbek, akik egyszerűen nem tudják elhinni, hogy van ilyen. Mancini pedig mindeközben eufórikus szeretetrohamban csüng segédjén, mint egy beekizett koala.

Meglett férfiak könnyeznek, amerre nézünk a boldogság kliséi, mindenki a pályán, pódium, kupaátadás (De Jong zokni-papucsban), konfetti, tűzijáték, csapatkép stb.

Megfáradt Sir Alex a csapatot várva azon mereng a parkoló sarkában, hogy talán nem is a Cityvel kapcsolatban tévedett, hanem ő élt túl sokáig. Nem lett volna szabad megérni ezt a napot. Aztán egy közismert négybetűs szó kiséretében kiköpi a rágót, és kér egy szál cigarettát a mellette rágyújtó kedves idegentől (Berbatov az). Ismét kimondja a szót, gyors egymásutánban háromszor, kisvártatva negyedszer is. Bár az előjel más, de igazából a győztes se nagyon tud mást mondani.

Félórás összefoglaló a City meccséről, parádés minőségben.