Melyik amatőr játékos ne ismerné a kétségbeesett körtelefonálás intézményét, ha nincs ki a csapat meccs előtt. Ennél némiképp meglepőbb, amikor Egervári kutat gondterhelten a mobiljában, hátha valaki ráér a kvázi-címeresre. "Te, Imikém! Nincs meg neked véletlen a Góhér száma?"

Huszonkettő behívottból tizenhárom jelentkezett játékra alkalmas állapotban a ligaválogatott hétközi meccsére, a Dunaszerdahely ellen. A hibádzó kilencből három lemarjult, kettőt-kettőt valamiért nem engedett el a hétvégén egymással ezüstmeccset játszó Győr és Vidi, a maradék két távolmaradó nevét pedig homály fedi, tippünk szerint a kecsóiaknak nem futotta benzinre.

A lényeg, hogy hétfőn ott álltak Telkiben, akik ott álltak, és nem voltak elegen. Kérdően néztek a szakmai stábra, aki ettől hamarosan akcióba lendült.

"A hétfő délután tehát azzal telt, hogy a szakmai stáb azonnal behívható és bevethető játékosokat keresett" (Nemzeti Sport)

Szinte látjuk magunk előtt a jelenet', ahogy az ultramodern ebédlőben összedugja sim-kártyáit a piros-fehér szabadidőbe bújtatott társaság. Ám akárhogy tárcsáznak, nem akaródzik bővülni a létszám. Lassan egy órája telefonálgatnak, és csak az Oláh Lóri jönne, de aztán  róla is kiderül, hogy szerb. Valaki szentségelni kezd.

Eközben Csábi József már huszonhetedszerre számolja újra a fiúkat. Nincs könnyű dolga, mert  mindenki mozog és az arcok se valami ismerősek. Nem adja fel. Eddig 15 fő volt a rekordja, az már szinte elég. (Az eredmény még a kilencedik próbálkozásra jött össze, aztán kiderül, hogy két újságírót és egy megfakult Kiprich posztert is belekalkulált a létszámba.) Hirtelen felüvölt: "17, Sanyibá! 17!". Már-már beindulna a boldog pacsizás, de valaki rájön, hogy most meg véletlen magát is beleszámolta, meg a Csernyánszkyt  kétszer, plusz egy messziről valóban Lisztesnek látszó sporttáskát és persze Kiput ("Mert, őt legalább ismerem"). Kicsit kiabálnak vele, aztán csalódottan újra kezdi.

A telefonálgatóknak sincs könnyebb dolga. Valami rejtélyes okból senkinek sincs kedve, se összetartani, se a Dunaszerdahely ellen magára ölteni a címeres jelzőmezt. A kezdeti optimizmus hamar lohadni kezd. A válaszok többsége lélekromboló, a siófoki Graszl Károly - akit Sowumni Thomas ajánlott maga helyett, mert neki a Vasas öregfiúkban van jelenése a Cső-Montage kupán - például azt mondja, hogy élete legboldogabb napja ez a hívás, de ő sajnos szerdánként hat csapatban játszik a céges ligában, mert neki "a civil életre is gondolnia kell". A kapitány majdnem megmondja neki, hogy ő mire gondol, de inkább udvariasan leteszi a telefont. Aztán kitörli a számot, meg a Sowumniét is. Kis gondolkozás után azét is, aki a Sowumniét adta. Sok számot törölt már ki délután.

Még néhány ehhez hasonló elutasítás, és a mindenre elszánt kapitányt kivéve a többiek lélekben feladják. Szinte érthetetlen micsoda elszántság hajtja a szakvezetőt. Még mindig feltett mutatóujjal inti csöndre a zajongókat, ha a hívás kicsöng (miközben a többiek már régóta azért drukkolnak, hogy akit hívtak, az ne vegye fel).

Egyszer még felcsillan a remény, az áldott jó Kis Karcsi egy zsák használt labdáért hajlandó elengedni Bödét egy félidőre, ráadásul a Paks ásza hozná a két unokatesóját is, akik éppen vendégségben vannak nála Szekszárdról. Az örömhírre eufórikus boldogság lesz úrrá mindenkin, egy nagy lapogatás az egész stáb, amikor hirtelen megcsörren a trikolór nokia. A Böde az, sajnos rossz híre van, az unokatesói már mozijegyet vettek szerdára, 3D vetítés a Paks-Plázában, ilyen Szekszárdon nincs "de tényleg, szinte kijönnek a képből, Sanyibá..." magyarázza kómotos Dániel, de hogy mik jönnek ki, azt nem tudjuk meg, mert a mesterben mintha elpattanna valami. Meredten maga elé nézve lassan elveszi fülétől a készüléket és megszakítja a hívást. "Miért csak nekem fontos?" kérdezi rekedten, inkább csak úgy önmagától, aztán legyintve mutatja, hogy mindenki hazamehet. De a terem már üres.