Lejárt lemez szidni az NB1, de ettől még rettenet mi pályáinkon zajlik. Érdeklődésünket már csak az edzői nyilatkozatok képesek felkelteni, ami olyan, mintha a szex utáni cigaretta jobban motiválna magánál az aktusnál. Ez azért sokat elárul a tapasztalatokról. A fordulóról fordulóra átélt hervasztóan unalmas húzogatásról és tempótlan tilitoliról, amely régen kiölt belőlünk minden szenvedélyt, és ha valahogy mégis belekeverednénk, csak arra vágyunk, hogy minél hamarabb vége legyen. Rám ne várjál drágám, nekem ez már nem lesz jó. Valószínű a szakvezetők csalódott siránkozását is attól esik jól hallgatnunk, hogy legalább nekik se volt az.

Elsőként is természetesen Döme, ki szájjal sosem okoz csalódást. Már azt is megunhatatlan jókedvvel szoktuk hallgatni, amint sértetten kiosztja aktuális partnerét, amiért az védekezni merészelt ahelyett, hogy szélesre tárta volna kapuját az ő támadó szellemű fiai előtt. Hogy esetleg a saját puhaságuknak is köze lenne a sikertelen ostromhoz? Egy ekkora macsó sosem vallaná be az ilyesmit. Az a hibás, aki nem hagyta, hogy így is betaláljanak. Pedig tudtunkkal ilyesmit csak szerelemből várhat el valaki, vagy ha fizetett érte, előbbi még az oly szőke hercegek esetében is ritka a futball világában, mint Lajosunk, utóbbit pedig elég szigorúan büntetik manapság. A helyzet persze ettől még közel sem reménytelen, a szakvezető önbizalmával például úgy tűnik nincsen semmi baj, talán egyszer majd a srácokra is átragad belőle valami. Mi mindenesetre nem emlékszünk olyan magyar edzőre, aki ilyen természetességgel helyezte volna magát egy polcra Sir Alex Fergusonnal és Arsene Wengerrel.

Nehéz überolni mindezt, Urbán Flórinak sem biztos, hogy sikerült, de legalább megpróbálta. Aki a trágár kifejezésekre indul be, annak bizonyosan örömöt tudott szerezni a Molotov-koktélnál is lobbanékonyabb tréner, kit a klubjánál uralkodó káosz, a Győr elleni – amúgy abszolút kalkulálható – vereség, és legfőképpen a bíró ténykedése izgatott fel annyira, hogy ne tudja tovább magában tartani. Nem tudjuk hányas karika, de legalább 14.

Azokra is gondoltunk ám, akik az előbbi kettőnél kifinomultabb övön aluli megoldásokat preferálják. Mert nem minden az ifjonti hevület, az érettség is legalább olyan megnyerő lehet. Ha valaki kétkedne ebben, azt talán sikerül meggyőznünk ezzel a Horváth Károly megnyilatkozással, melyben a rutinos öreg mintha nyalni tűnne ifjabb Mihalecznek, de valójában rendesen alávág kitartottjának, és mindezt úgy, hogy valószínűleg észre se vennénk, ha nem tudnánk mire figyeljünk. (A “magyar Menotti” gyermekére elsősorban azért volt szükség az Aranyparton, mert ő rendelkezett a vezetőedzőknek előírt papírral, míg Károly nem. Most viszont, hogy már idősebb pártfogója is útban a pro licenc felé, mintha vége szakadt volna a mézesheteknek.)

Persze csupán a mikrofonba duruzsoló, vagy éppen hangosan és csalódottan lihegő trénekre korlátozni örömeink forrását valamelyest igazságtalan megállapítás volt részünkről. Hiszen ott vannak még a kapusok is. A hírneves magyar kapusiskola tehetséges növendékei, valamint az őket pótló (nem kiszorító!) légiósok, kik hétről-hétre bizonyítják, hogy az elmúlt évtized elegendő idő volt portásképzés terén is utolérni magunkat (visszafelé).

Ha egyáltalán létezett eme legendás intézmény és nem csak arról volt szó, hogy az alapvetően álldogáló poszt esetében kevésbé volt látványos a mozgáskultúra teljes hiánya, illetve a megfelelő képzés helyett eufémizálva azzal jellemeztük az íveléseket behúzott nyakkal figyelő cerberusainkat, hogy "vonalkapus". Mintha stílus dolga volna, hogy valaki a léc alól szereti lesni a labdát, nem pedig szakmai analfabetizmus. Petry Zsolt volt az egyetlen, kinek még ezt is meg lehetett bocsátani, de valószínű ő is többre vitte volna a világ legjobb reflexeivel, ha serdülő korában kikötnek mögé egy éhes kutyát a kapuba, ami seggbe harapja, ha a mészcsíkra lép.

Az utódok közül a Vidi driblikirályát már bizonyosan mindenki látta, ettől még persze megérdemli, hogy még egyszer megnézzék. Mielőtt bárki elővenné a légiós-kártyát, rögvest mutatnánk egy hasonlóan kapitális megoldást a válogatott kerettag Csernyánszki Norberttől:

Végezetül, mintegy a hosszúra sikerült menet lezárásként, következzék egy jelenetsor, amelyről bízvást állítjuk, hogy ennél tömörebben képtelenség volna összefoglalni miért ment el a kedvünk az egész istenverte, hepehupás, kétballábas kócerájtól. NB1 2012, szevasztok: