Idén az ország is meglepte magát egy karácsonyi ajándékkal, úgy hívják, hogy Fradi. Alig 5 milliárdba került az államnak, ami igazán jutányos árnak tűnik, ha kicsit több eszünk van, ezt kérjük a Jézuskától okostelefon helyett, csak magunknak. Most lenne egy saját Döménk, hogy mást ne mondjunk, illetve nekünk ígérne a gavallér ajándékozó további 15 milliárdért új stadiont. Persze lehet, hogy mindehhez Kubatov Gáborra kellene változtatnunk a nevünket és listát írni az Újpest szimpatizánsokról, de ennyit csak megér a dolog. Tartsanak anyagiasnak, de öt milliárd adóforintért hívhatnak Kázmérnak is, ha nekik úgy tetszik, a lényeg, hogy szeressenek.  A mai világban ugyanis a szeretet a legfontosabb érték. Sokkal fontosabb, mint az értelem, vagy a gazdasági törvényszerűségek ismerete, és ez jó, mert baromi kényelmes. Például ha korábban lett volna egy Ferencvárosunk, az csupa nyűg és fejfájás, matekozhattunk volna éjjel-nappal, vajon hány teltházas meccs kell Hrutka fizetéséhez, vagy miből varratunk új zipzárt a fradisasra, hogy Lipcsei Gábor ne szoruljon be megint egy hétre a kabalamadárba. Csak a gond meg a baj. Aztán idővel rájöttünk volna, hogy a világ pénze nem elég jelenlegi formájában fenntartani ezt a kócerájt, és vagy nekiállunk drasztikusan átalakítani - ez esetben külön postás hordaná a nekünk címzett halálos fenyegetéseket -   vagy megpróbálnánk eladni.

Viszont manapság, a végtelen szeretet köztársaságában országában semmi ilyesmivel nem kéne bajlódnunk, csak kiállnánk szépen, mint Orosz Pál, az FTC Zrt vezérigazgatója, és annyit mondanánk: "valaki adjon pénzt". Lehet, hogy kissé fura eljárásnak tűnik mindez, amikor valamiféle válság van és párezer orvos felmondáson tűnődik az elmaradt bérrendezés miatt, de hát a szeretet nagy úr, a kormányunk pedig nagyon helyesen úgy látja, hogy meccsre sokkal jobban szeretünk járni, mint kórházba. Ezért aztán könyékig nyúl a kasszába, sőt segít, hogy mások is adjanak. Hála istennek, amióta az ország kétharmada ennyire imádja a futballt, mintha egyszerre a cégek lelkében is gyökeret vert volna a játék iránti feltétlen vonzalom. Hiába, az érzés ragadós. Orosz Pálnak tehát tökéletesen igaza van, minek bajlódjon azzal, amibe minden korábbi bicska beletört? Miért keresne magánbefektetőt tulajdonosnak, miért vállalná az ezzel járó átszervezést, lefaragást, ésszerűsítést, miért veszne össze egy csomó befolyásos gazemberrel, miért tömné be az ezernyi lyukat, hol elfolyik a költségvetés, rúgná ki a kenyérzabálókat és venne fel inkább tehetséges, mint "mi kutyánk kölyke" szakembereket, egyszóval miért építene normális focicsapatot, ha minden megoldható némi állami szerepvállalással és néhány tehetős "mecénás" segítségével. Nem kell többé tőkeerős befektető, de még csak szponzor sem, előbbi üzleti alapon működtetne (brrrr), utóbbinak meg elvárásai lennének, stresszben pedig nem lehet rendesen dolgozni. Viszont egy mecénás, az igen, csak támogat és cserébe nem kér semmit, legfeljebb némi szeretetet. Bizony lebecsüli a szív erejét, aki szerint mindez ostoba, gyermekded álmodozás. Máshol talán, mifelénk azonban az érzelmek igenis képesek felülemelkedni a ráció lelketlen szempontjain. Példa rá éppen a Ferencváros, amelyet annyira önzetlenül kezdett el hirtelenjében támogatni a Groupama biztosító, hogy a nevét 10-es betűmérettel nyomtattatta a mezre (legalább 200 millió forintért). Nem akart ő itt tolakodni, nem is azért csinálta, hogy reklám és egyéb alsóbbrendű célok, egyszerűen csak ennyire szereti, ha valami zöld és fehér. Az igazi érzelmeket nem lehet forintban kifejezni.

Pillanatnyi kétségünk sincs, hogy Orosz Pál hívó szavára egymást fogják taposni a további önzetlen mecénások, egy kis jóleső szívtáji melegségért cserébe ki ne tukmálna párszáz milliót az UEFA rangsorában 326.-ik helyen feszítő klubra. Cserébe pedig nem akarnak majd mást, csak több mosolygós embert a kilencedik kerületben. Persze, ha beesik egy megbízás, vagy mégsem maximálják harminc százalékban a "teljes hiteldíjmutatót", akkor annál jobb (például, ha Provident vagyunk a mez jobb vállán). Jó tett helyébe..., ugyebár.

Így lesz aztán mindenki boldog. A klub végre felhagyhat az önállóságra irányuló tétova botorkálással, és kéjes röffennéssel dőlhet vissza a langy tócsába, sőt kezdheti beszereltetni a jakuzzit. A mecénás örül, mert lehetetlenül jó üzletet kötött: pénzen vett szeretetet, nem is akárkiét. És végül mi is boldogok lehetünk, mert a költségvetésen és az állami vállalatokon keresztül mindnyájan tulajdont szereztünk a fradisasban, mégha repülni már régen nem is tud, csak enni, totyogni meg szarni. De legalább etethetjük, elvégre a miénk.