(Vidám fejezetek a finn-svéd labdarúgó mérkőzések krónikáskönyvéből.)

Aki magyar, az manapság a finnekkel gondol.  Egyszerű a képlet: ahhoz, hogy tovább forgathassuk szánkban a rég ízlelt matematikai esélyt, a rokonok nem kaphatnak ki a szomszédoktól. Na de van-e realitása, hogy Litmanenék elgáncsolják a svédeket, az itt a kérdés. Jó magyarként egyetlen dolgot tehetünk, mint mindig, ha kétségek gyötörnek: szorongó tekintettel a régmúltba révedünk útmutatásért.

Az első találkozásra egy hideg augusztusi délután került sor Helsinkiben, 1911-ben. A mérkőzést jókora izgalom előzte meg hazai oldalról, mivel Finnország debütálását jelentette a futballtérképen. Mondanunk sem kell, hogy ez idő tájt még igencsak gyerekcipőben járt a sportág Skandináviában. Hunna Saamadat, a turku-i egyetem sporttörténésze szerint például azért a svédeket hívták meg ellenfélnek, mert "akkoriban csak nekik volt rendes labdájuk a környéken, meg a norvégoknak, de ők kölcsönadták a dánoknak, azok meg elhagyták." Noha már az is egy kisebb fajta csoda volt, hogy Veinemöinen kapitánynak egyáltalán sikerült megfelelő létszámú csapatot kiállítania a mérkőzésre, a várakozástól fűtött hangulat mégis hazai győzelmet remélt. Ám hiába a vendéglátók minden lelkesedése, a svéd válogatott végül öt-kettes, tükörsima győzelemmel lombozta le az optimizmust. A közvélemény szerint a kudarc miatt egyértelműen a kényszermegoldásból pályára küldött játékosokat terhelte felelősség, különösen Télapót hibáztatták sokan az öt bekapott gólért. A megtört portás az Uusi Suometar másnapi címlapfotója után örökre lemondta a válogatottságot. Ugyanakkor magyar szemmel kifejezetten jó kabalának tekinthető, hogy a finnek mindkét találatát a szélvészgyors Rudolf szerezte.

Három vereséggel és nyolc évvel később aztán megszületett a párharc első döntetlenje, amelyet hatalmas, lélekemelő diadalként éltek meg a finn labdarúgás hívei. A játék ugyanis még mindig keserves küzdelmet folytatott az elismerésért, és a harcot bizony eladdig az eredmények sem segítették. A kor állapotait jellemzi, hogy a súlyos létesítményhiány szorításában több klub is rákényszerült megosztott pályán edzeni más sportágak, köztük leginkább a nemzeti sportnak számító gerelyhajítás képviselőivel. A gyakorlások mai ésszel szinte elképzelhetetlen keretek között zajlottak, Saamadat-ot idézve "mindenki csak az eget kémlelte, ha a földön volt a labda, valószínűleg meg se látták". Nem véletlen, hogy sokan innen eredeztetik az ország futballját majd száz évre meghatározó ívelgetős stílus gyökereit. Ami a meccset illeti, a svédek hamar három gólos vezetést szereztek, majd kényelmesen ráültek az eredményre. A lefutottnak tűnő mérkőzés békésen csordogált egészen a hetvenhetedik percig, amikor egy semmiből jövő gerely leterítette a vendégek csapatkapitányát. Az esemény teljesen kizökkentette játékából az addig nyugodtan gurigázó "Koronásokat", a finnek pedig kegyetlenül kihasználták a pánikot. Míg a svéd játékosok kétségbeesetten kutattak fedezék után, az ellenfél híján fellelkesült hazaiak sorra vezették a veszélyes támadásokat és végül háromszor is betaláltak az üresen tátongó kapuba. Bár utólag akadtak hangok, amelyek megkérdőjelezték az eredmény valódi értékét, számunkra a bravúros iksz történelmi üzenetet hordoz. Ékesen példázza, hogy akkor sem szabad keseredve feladnunk ma este, ha netán hengerelni tűnnének Ibrahimovicsék.   

1920. szeptember 19. Finnország-Svédország 1:0. Egyöntetű vélemény, hogy ez a győzelem jelenti a finn labdarúgás nagykorúvá válását. Alig kilenc év telt el a kezdetek óta, a fejlődés mégis óriási volt. A júliustól augusztusig tartó bajnokság mérkőzéseit már nem csak részegen eltévedt hoki drukkerek látogatták, egyre kevesebb játékos lépett pályára korcsolyában, a válogatottból pedig kikopott az utolsó rénszarvas is. Az idealista Veinemöinen helyett a katonás szigoráról ismert Adolf Ehrnrooth került a csapat élére, ami sokat javított a gárda szertelen hozzáállásán. Többek között megtiltotta játékosainak, hogy mérkőzés közben összebújva melegítsék egymást, nem volt többé szabad hóembert építeni, a kapus pedig bármennyire is fázott, nem rakhatott tábortüzet. Embertelennek tűnő módszerei kezdetben sok ellenséget szereztek a kapitánynak, ám a "helsinki csoda" után nemzeti hős lett belőle. Sajnos a mérkőzésről szóló valamennyi beszámoló megsemmisült a második világháborúban, az egyetlen élő szemtanú pedig 98 éves és csak annyira emlékszik, hogy nagy volt a köd. Ennek ellenére nem kérdés, hogy a finnek diadalából erőt meríthetünk, sőt erőt kell merítenünk az esti tévézéshez. 

A történelmi vereség annyira összetörte a magukat szinte felsőbbrendűnek tartó svédeket, hogy feloszlatták a válogatottat. A fejlett politikai kultúrájú országban népszavazást írtak ki az új csapat felállítására, melynek eredményeként a gárda csupa népszerű színészből, aktmodellből és táncdalénekesből állt. A gyülevész társaság nem jelenthetett gondot Ehrnroth seregének, a három nullás megalázó vereség egész Svédországot megrázta. Életrajzának írója szerint, a kis Olof Palmét a demokráciát örjöngve pocskondiázó apjának látványa indíttatta először a politikusi pályára. Mindmáig ez a finnek legnagyobb arányú győzelme a rivális ellen, akik tanulva a hibából ismét egy teljesen új csapatot építettek, ám ezúttal szakértői alapon. A koronások új kapitánya a relatív ismeretlennek számító, ám később legendássá váló Ike Andersson lett. Andresson fantasztikusan összerakott és hihetelenül jól variálható csapatát Európa szerte rettegték, a finnek számára pedig majd 13 évig legyőzhetetlennek bizonyult.

Északi rokonaink végül 1934. szeptember 23-án törték meg a jeget egy végtelenül izgalmas 5:4-es sikerrel. Az Északi Kupa keretében megrendezett mérkőzés később a "szauna csata" néven vonult be a köztudatba. A találkozón a várakozásoknak megfelelően a vendégek domináltak, olyannyira, hogy már az első félidő végére megnyugtató, négy-egyes előnyre tettek szert. A második félidőre viszont mintha ki sem jöttek volna  a pályára, csak tántorogva nézték, amint a lehetőségtől ittasult finnek előbb kiegyenlítettek, majd végül a győzelmet is megszerezték. Akár még nagyobb különbségű diadal is lehetett volna a dologból, ha a lelkes hazaiak nem találják el annyiszor az enerváltan legyezgető svéd kapust, aki a földön ülve próbált védeni. A rejtélyre csak napokkal később sikerült magyarázatot találnia a Hufvudstadsbladet újságírójának. Kiderült, hogy a szünetben Anders Majstorovic, a csapat tréfamestere alaposan megviccelte társait, akik gyanútlanul az öltözővel szomszédos szaunába vonultak melegedni az őszi hideg elől. A forróságtól és üvöltözéstől elcsigázott, már dörömbölni is alig képes társaságot végül a sokáig türelmesen várakozó játékvezetők szabadították ki a hosszúra nyúlt fogságból. A 120 fokon töltött harminc perc érthetően sokat kivett a vendégekből, a legtöbben járni is alig bírtak a pályán, ami persze a finn lapok szerint "semmit nem von le a győzelem értékéből". Mi magyarok ebből a győzelemből is reményt meríthetünk, különös tekintettel, hogy Majstorovic unokája is tagja a jelenlegi svéd válogatottnak. 

A hőskorszakot áttekintő írásunk nem is zárulhatna másként, mint a finn labdarúgás egyetlen nemzetközi kupasikerének felidézésével. A svéd, a finn, a norvég és a votják válogatott részvételével kiírt Iglu Kupa Oslóban került megrendezésre 1952-ben. Míg északi rokonaink kényelmesen lelépték keleti testvéreinket, a svédek csak véres csatát követő büntetőrúgásokkal jutottak túl az elődöntőn. A furcsa lebonyolítási rend miatt (mely gólarányt is számolt), a finneknek egy döntetlen is elég volt a fináléban a serleg elhódításához. Tovább segítette dolgukat, hogy a különös szabályzat még két meccs között sem engedélyezett cserét a csapatoknak, így a házigazda ellen kivérzett svédek oldaláról alig nyolcan sántikáltak pályára a döntőben. A kettő-kettes végeredménnyel ma is boldogok lennénk, akár még annyira is, mint a sikercsapat másodedzője, Aki Paalinka. Az (öröm)ittas hazatérést ábrázó híradófelvétel máig a szilveszteri kívánságműsorok megunhatatlan slágere a finn televízióban.

Reméljük, hogy hiánypótló írásunkkal sikerült meggyőznünk valamennyi finnekben kétkedő pesszimistát, egyben bízunk benne, hogy a legendás győzelmek felidézésével képesek voltunk lelki kapaszkodót nyújtani a tehetetlen várakozásban.